Októberben Magyarországra érkezett Zbigniew Ziobro, a 2015 és 2023 közötti lengyel igazságügyi miniszter, éppen akkor, amikor korrupciós cselekmények miatt büntetőeljárás zajlik ellene. Helyettesének, Marcin Romanowskinak ugyanebben az ügyben még tavaly politikai menedékjogot adott a magyar állam. Ziobrot Orbán Viktor a Karmelita kolostorban fogadta, és politikai üldözöttnek nevezte, így arra lehetett következtetni, hogy az elítélt északmacedón miniszterelnök Gruevszki és Romanowski után újabb politikai szövetségesének felelősségre vonását készül megakadályozni a magyar kormány. Ennek az esélye napról napra nő, Ziobro körül ugyanis rohamosan fogy a levegő: a legújabb fejlemények szerint már állambíróság elé is állítanák az alkotmányos felelősségre vonása érdekében.
A jó bíróság az, amit én nevezek ki
Ziobro miniszteri szekrényéből sorra potyognak ki a csontvázak. Főügyészként – 2016-ban a lengyel legfőbb ügyészi pozíciót beolvasztották az igazságügyi miniszterébe – meghatározó szerepe lehetett a Magyarországon is jól ismert Pegasus kémszoftver megvásárlásában és ellenzékiek elleni bevetésében, de a neve elsősorban az Igazságügyi Alap körüli botrány miatt lehet ismerős. Az ügy lényege, hogy a bűncselekmények áldozatainak segítésére és bűnmegelőzési célra elkülönített állami pénzeket Ziobro minisztersége alatt kormánypártokhoz közeli szereplők finanszírozására használhatták fel. Novemberben a lengyel parlament alsóháza felfüggesztette a mentelmi jogát, a rendőrség pedig indítványozta a letartóztatását, amelyről várhatóan december 22-én dönt a bíróság.
Zbigniew Ziobro azonban nem érte be baráti zsebek kitömésével és a politikai ellenfelek megfigyelésével, ennél maradandóbb károkat okozott azzal, hogy egyenesen a jogállam egyik alappillérét, a bírói függetlenséget vette célba.
Minden az Alkotmánybíróság politikai elfoglalásával kezdődött 2015-ben. Ebben nagy szerepet játszott Andrzej Duda lengyel elnök, aki nem volt hajlandó kinevezni a parlament által megválasztott három alkotmánybírót, helyette az új, Jog és Igazságosság (PiS) párt által vezetett pártkoalíció által megszavazott emberekkel töltötte fel az öt megüresedett alkotmánybírói helyet. Volt tehát öt üres szék, amelyek közül háromra hiába választott meg a leköszönő törvényhozás érvényesen három embert, a választás után megalakuló parlament mégsem csak a maradék kettőre, hanem valamennyire új személyt keresett. A kormány, amelynek Ziobro igazságügyi miniszterként tagja volt, ezután mindaddig nem volt hajlandó az állami közlönyben kihirdetni az Alkotmánybíróság határozatait, amíg a testületet nem sikerült teljesen a befolyása alá hajtania. Az Alkotmánybíróság elfoglalásának máig ható következménye, hogy az még ma sem tekinthető független és törvényes fórumnak.
A lengyel bíróságok függetlensége felett őrködő szerv, a Nemzeti Bírói Tanács (KRS) sem úszta meg sértetlenül Ziobro miniszterségét. Szemben a magyar Országos Bírói Tanáccsal, a lengyel alkotmány szerint a KRS-be a törvényhozás is küld hat tagot, azonban a testület többségét a bírák saját maguk közül választják. Ziobroéknak nem volt ugyan többsége ahhoz, hogy tetszésük szerint változtassanak az alkotmány ezen szabályán, de az Alkotmánybíróság félreállításával erre nem is volt szükségük. A korábbi rendszer helyébe egy olyan új szabályozást léptettek, amelyben a KRS bíró tagjait is a parlament alsóháza választja meg. A „megtiszteltetés” nem meglepő módon a Ziobro bizalmát élvező bírósági vezetőknek jutott, így 2018 óta egy politikusok által választott tanács dönt arról, hogy kik lehetnek bírák. Mára csaknem háromezer (minden harmadik) bíró a politikai hatalomtól függő KRS-nek köszönheti a kinevezését (őket nevezi a szakmai zsargon „új bíróknak”, angolul „neo-judge” -nak).
A bírósági szervezetrendszer csúcsán is változások történtek, a Legfelsőbb Bíróság bíráinak harmada kényszernyugdíjazás áldozata lett. Zbigniew Ziobro nemcsak igazságügyi miniszterként adta a nevét a kormányzati döntésekhez, személyesen is lényegi szereplője volt a bíróságok függetlensége elleni támadásoknak: indokolás nélkül mozdított el embereket vezető pozíciókból, hogy aztán a szövetségeseit ültesse a helyükre. Legfőbb ügyészként általa utasítható ügyészeket nevezett ki a bírák fegyelmi ügyeire, a Legfelsőbb Bíróságon létrehozott Fegyelmi Kamarát pedig az elfoglalt KRS által kiválasztott emberekkel töltette fel. A cél nemcsak a bírák megfélemlítése volt: eljárásokat indítottak a tiltakozó, az Európai Unió Bíróságához forduló és a hatalomnak nem tetsző, emberi jogokat védő bírákkal szemben: Igor Tuleya, Ewa Maciejewska vagy Valdemar Żurek ellen, aki most az igazságügyi miniszter. Az egyre fokozódó elégedetlenséget úgy akarta elfojtani a kormány, hogy előírták: a bírák nem kritizálhatják a törvénytelenségeket.
Ha a történet ismerős, az nem véletlen: az egykori lengyel és a jelenlegi magyar kormány ugyanabból a kottából játszik. Magyarországon is az Alkotmánybíróság egypárti jelölésű bírákkal való elfoglalásával kezdődött a jogállam leépítése, majd a felsőbíróságokat is kényszernyugdíjazással fejezte le hatalom. Baka András főbírót véleménye miatt mozdították el a Legfelsőbb Bíróság (ma Kúria) éléről. Handó Tünde az Országos Bírósági Hivatal elnökeként önkényesen válogatott a pozíciókra jelentkező bírák közül és a pályázatok érvénytelenítésével akadályozta meg a neki nem tetsző nyertesek kinevezését. A korábbi bírói tapasztalat nélkül a Kúria élére ejtőernyőztetett Varga Zs. András rendszeresen támadja a bírák fegyelmi ügyeiben eljáró szolgálati bíróságokat, a szakmai véleménye miatt pedig már bírót és főtanácsadót is szankcionált törvénysértő módon. A bírák véleménynyilvánítási szabadságát kétségbe vonják, kormányközeli szereplők a jogállam védelmében felszólaló bírák listázását bátorítják, a kritikusok pedig lejárató propagandakampányra számíthatnak.
A jogállam helyreállításához nem elég a parlamenti többség
A 2023-as lengyel parlamenti választásokon győzött az ellenzék, amivel nyolc évnyi PiS kormányzásnak vetett véget. Nemcsak Lengyelország, de az Európai Unió is azt várta, hogy a kormányváltással elhárul a jogállam helyreállításának legfőbb akadálya, így már a választás után két hónappal, decemberre sikerült a jogállamisági problémák miatt befagyasztott források egy részét felszabadíttatnia az új miniszterelnöknek, Donald Tusknak.
A jogállam helyreállításához azonban önmagában kevés a parlamenti többség. Az érvénytelenül megválasztott alkotmánybírák a helyükön, a KRS tagjai továbbra is a korábbi kormányhoz lojálisak, a jogállam lebontását végig asszisztáló Duda elnök is a helyén maradt egészen idén nyárig.
Adam Bodnar, egykori lengyel ombudsman és igazságügyi miniszter – akivel még 2021-ben készítettünk interjút – azzal védekezett, hogy szüneteltette a bírói pályázatokat, hogy legalább újabb törvénytelen bírákat ne nevezzen ki az elnök a KRS javaslatai alapján, az új kormány pedig a parlament alsóházának egy határozatára hivatkozva 2024 márciusa óta megtagadja az Alkotmánybíróság döntéseinek közzétételét, így annak döntései formálisan nem válnak a lengyel jogrendszer részévé. Érdemi előrelépésként egyedül az értékelhető, hogy a korábbi, bírák elleni önkényes fegyelmi eljárásokat megszüntették, a többi lépés egyelőre csak a vészfék behúzása egy száguldó vonaton.
A politikai befolyás alatt álló KRS támogatta bírói kinevezések és előléptetések utólagos megoldása egy nehezen navigálható aknamezőre szorította az új kormányt. Az egyik végletes olvasat szerint egy alkotmányellenesen megalakult testület terjesztette elő a kinevezési javaslatokat, ezért 2018 óta valamennyi bírói kinevezés érvénytelen. Ez a megoldási irány azért is tűnik elfogadhatatlannak, mert nem veszi figyelembe, hogy voltak szakmai érdemeken alapuló kinevezések is. A másik szélsőséges vélemény szerint utólag már nem lehet felülbírálni a kinevezéseket, hiszen a jogállamiság szempontjából megengedhetetlen bizonytalansággal járna az érintett bírák részvételével hozott jogerős ítéletek megsemmisítése. Ezzel viszont abba is bele kellene törődni, hogy nem kapnak jogorvoslatot a törvényes bírójuktól megfosztott emberek.
A Velencei Bizottság véleményét kikérő lengyel kormány így egy köztes megoldásban kezdett el gondolkodni, októberben és novemberben újabb javaslatokkal állva elő a törvénytelen kinevezések és a KRS tagjainak választása kapcsán. A legújabb elképzelés alapján a 2018 utáni KRS által először kinevezett kezdő bírák maradhatnának a helyükön, az érvénytelenül előléptetettek viszont csak újabb pályázat elnyerése esetén tarthatnák meg a pozíciójukat – az elfoglalt Legfelsőbb Bíróság felszabadítása érdekében a szervezetrendszer élére törvénytelenül ültetett bíráknak viszont biztosan távoznia kellene. Az új bírák által hozott ítéletek főszabály szerint hatályban maradnának, azokban az ügyekben viszont, amelyekben a felek vitatták a bíróság törvényességét, lenne lehetőség jogorvoslatra.
Jól illusztrálja a helyreállítási kísérlet nehézségét egy korábbi próbálkozás, amikor Duda elnök több más parlamentben elfogadott javaslathoz hasonlóan azt a törvényjavaslatot is az Alkotmánybíróság elé küldte, amely a KRS tagjainak ismét a bírák általi megválasztására irányult. A PiS által elfoglalt Alkotmánybíróság tizenöt hónappal később ki is mondta annak alkotmányellenességét. Az elnök együttműködésének hiánya miatt nem meglepő, hogy sokan a 2025 májusi elnökválasztás eredményétől remélték az előrelépést, ám az új elnök, Karol Nawrocki aligha lesz ebben partner. Nemrég – a kormány szerint alkotmányellenes módon – épp 46 bíró kinevezését tagadta meg arra hivatkozva, hogy azok korábban ellenezték a PiS által megvalósított reformot.
Az elnök ellenállása tehát továbbra is jelentősen megnehezíti a jogállamiság helyreállításának ügyét, ugyanis a lengyel államfő erősebb jogosultságokkal rendelkezik, mint a magyar köztársasági elnök. Ha valamilyen okból már nem is bízhatna Nawrocki egy törvény alkotmánybírósági megsemmisítésében, saját maga is megakadályozhatja a jogalkotást politikai vétójával, amelynek felülírásához háromötödös parlamenti többségre lenne szükség, amely nem áll a Tusk-kormány rendelkezésére.
A lengyel államszervezeten belül tehát állóháború dúl, miközben a bírói függetlenség érzékelt szintje tovább romlik. Nemcsak az elnök, az Alkotmánybíróság és a KRS áll szemben az új politikai többséggel, de a régi és új legfelsőbb bírósági bírák közötti törésvonal is kirajzolódott. A kérdés adott: hogyan lehet egy ország újra jogállam, ha a jogellenesen foglyul ejtett intézmények révén a fékek és ellensúlyok rendszere perverz módon a jogállam-helyreállítási kísérlettel szemben lép működésbe?
Állami szervek közötti csatározásra készül a hatalom
Egy lehetséges jövő évi kormányváltás a lengyelhez hasonló felálláshoz vezethet Magyarországon is. Minden jel szerint maga a kormányzó erő is arra készül, hogy az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök korábban nem tapasztalt összetűzésbe keveredhet a politikai hatalommal – legalábbis a most elfogadott törvénymódosítások erről árulkodnak.
Az Alkotmánybíróságról szóló törvény úgy változik, hogy 2026-tól kezdődően az alkotmánybírósági határozatokat nem a Magyar Közlönyben, hanem egy új, Alkotmánybíróság Határozatai nevet viselő hivatalos lapban teszik közzé, így nem fordulhat elő az a helyzet, hogy egy új kormány a döntések közzétételének megtagadásával akadályozza az azokhoz kapcsolódó joghatások bekövetkezését.
A második módosítás a köztársasági elnök számára jelent garanciát. Az Alaptörvény számol azzal az esettel, hogy a köztársasági elnök ideiglenesen nem tudja ellátni a feladatait (pl. kórházba kerül), és az Országgyűlés elnökének átmenetileg helyettesítenie kell. Ebben az esetben az akadályoztatás tényét a parlament mondja ki. Ez a lehetőség nem arra van fenntartva, hogy az Országgyűlés elégedetlensége esetén eltávolíthassa a helyéről az államfőt – hiszen egyrészt az elnök nem felel a parlamentnek semmivel, másrészt a tisztségtől való megfosztására csak nagyon szűk esetkörben és külön eljárásban van lehetőség –, a törvénymódosítás viszont úgy tűnik, hogy egy ilyen elmozdítási kísérletre készül fel. Az új rendelkezés értelmében a köztársasági elnök átmeneti akadályoztatásának tényét kimondó országgyűlési határozatot csak az Alkotmánybíróság előzetes vizsgálata után lehet közzétenni, vagyis annak jóváhagyása nélkül nem helyettesíthető az államfő.
A fenti jogszabályi megoldások nem ördögtől valóak, sőt, a mindenkori kormány túlhatalmával szembeni új biztosítékok a jogállamiság szempontjából is szerencsések lehetnek, de nehéz nem arra gondolni, hogy a magyar kormány éppen a lengyel példából tanulva igyekszik minden eshetőségre felkészülni.
Mindenki veszít vagy mindenki nyer
Lengyelország és Magyarország intő példa, hogy mihez vezet, ha az elvileg független állami szervek kiterjesztett politikai hadállássá silányodnak, miközben a jogállam sohasem az egyik vagy másik politikai oldal ügye, hanem a mindannyiunk békés és méltányos együttélése szempontjából elengedhetetlen közös minimum. A bírák megfélemlítése, az egypárti alkotmánybíró-jelölések és a személyre szabott jogalkotás miatti bizalomcsökkenés nem hozható helyre egyik napról a másikra, sőt olykor éveken-évtizedeken át velünk maradnak a káros következményei.
Ha valaki felrúgja az asztalt, senkinek sincs biztos helye. A sors iróniája, hogy most az a Zbigniew Ziobro panaszkodik a lengyel igazságszolgáltatás elfogultságára és menekül a felelősségre vonás elől, aki mindent megtett azért, hogy a lekötelezettjei üljenek a bírói székekben. A Budapest – Brüsszel közötti bujdosásának üzenete a legfontosabb beismerő vallomás, amelyet egy jogállam lebontásában élen járó politikus tehet: mégsem az a jó bíróság, amelyet a saját embereimmel pakolok tele, hanem az, ahová a politikusok keze nem ér el.