A mianmari választásokban nem az a legfurcsább, hogy egy autoriter vezetés – esetünkben a katonaság – választásokat ír ki, hiszen annak látszata, hogy a nép felhatalmazza az ország irányítóit, stabilizálhat és valamekkora legitimitást is adhat számukra. Ez a választás azonban még az autokráciák választásai közül is kilóg, hiszen a központi hatalom úgy próbál az ország egészére kiterjedő felhatalmazást szerezni, hogy nem tudja az egész országban megtartani a szavazást.
Mianmar, az örök vesztes
A 19. századi brit gyarmatosítás előtt Mianmar mai területét kisebb királyságok és autonóm régiók alkották, rengeteg különböző nyelvvel, kultúrával és vallással. Az 1948-as függetlenedést követően kisebb-nagyobb intenzitással, de állandósultak a fegyveres konfliktusok az országot egyesíteni akaró központi katonai vezetés és a különböző kisebbségek fegyveres csoportjai között.
A fegyveres harcokon túl azért volt demokratikus(abb)nak szánt kísérlet is az ország egyesítésére. Legutóbb 2015-ben, amikor az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett, majd a rohingyák elleni etnikai tisztogatást támogató Aun Szan Szu Kji vezette Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) fölényes győzelmet aratott. Bár a civilekből álló kormány megalakult, a hatalmukat továbbra is erősen korlátozta a 2008-as alkotmány, amely hatalmas befolyást biztosít a hadseregnek.
A 2021-es újabb NLD győzelmet követően a katonaság puccs keretében visszavette az irányítást. Az államcsíny elleni tiltakozásokat vérbe fojtották, ami miatt fegyveres harcok törtek ki, amelyek azóta is tartanak. A polgárháború több fronton zajlik: a kormányerők és az ellenálló csoportok között, illetve a különféle etnikai csoportok fegyveresei is harcolnak a saját függetlenségükért. A civil áldozatok száma 7000 felett jár.
Ebben a rendkívül zavaros környezetben próbál most a Mianmart vezető katonai junta az ország egészére kiterjedő legitimitást szerezni egy olyan választáson, ahol a fő politikai ellenfelek nem indulhatnak és miközben 30 000 ellenzéki ül börtönben. Biztos, ami biztos, ha valaki mégis kritizálná a választások körülményeit, azt halálbüntetéssel is sújthatják.
Egy újabb kísérlet az etnikai csoportok elnyomására
Az ország nyugati partján, a Bangladessel szomszédos Rakin (Arakán) állam helyzete jól mutatja a választás hatását a katonaság és az etnikai csoportok közötti feszültségekre. Az állam csak egy töredék területén tartanak szavazást, mivel az nem a katonaság, hanem a legnagyobb etnikai közösség, a buddhista többségből szerveződő Arakán Hadsereg irányítja.
Az arakánok függetlenségi harca és a központi hatalommal szembeni ellenállásuk évtizedekre nyúlik vissza, mivel hosszú ideje áldozatai diszkriminációnak, a földjeik elkobzásnak, erőszakos kilakoltatásoknak és kényszermunkának. Elutasítják a központi hatalom minden törekvését az ország egyesítésére, így az őket képviselő jelöltek hiányában a választás szerintük csak egy újabb kísérlet az elnyomásukra.
Egy másik példa a muszlim rohingyák részvételének hiánya a választáson, őket ugyanis az 1982-es állampolgársági törvény alapján megfosztották állampolgárságuktól, így fel sem merül, hogy beleszólhassanak az őket érintő kérdésekbe. A közösség ellen 2017-ben a katonaság elképesztően brutális támadássorozatot indított: az etnikai tisztogatásban rengetegen meghaltak és mintegy 700 000 embernek kellett elmenekülnie. A Nemzetközi Bíróságon jelenleg is zajlanak a tárgyalások a rohingyákkal szembeni népirtás ügyében.
A Rakin államban élő arakánok tehát nem tartják legitimnek sem a központi vezetést, sem a választásokat, míg az ott élő muszlim kisebbségnek (akiket a központi vezetés és a helyi hatalom is elnyom) pedig esélye sincs, hogy saját sorsáról döntsön, miközben a túlélésért küzd évtizedek óta. Egyelőre semmilyen hajlandóság nincs a kisebbségi jogok garantálására vagy bővítésére, helyette a hadsereg inkább a választás ürügyén fokozza az erőszakot. A helyiek beszámolói szerint a kampánynak alig van nyoma, a valóságban senki nem buzdítja őket szavazásra, szavazólapok helyett pedig fegyverekkel találkoznak.
A jogsértések feltárása az első lépés
A jogsértések feltárása mindig az első lépése annak, hogy azok elkövetőit felelősségre lehessen vonni, ezért a 2021-es puccs óta a katonaság mindent megtesz azért, hogy elhallgattassa a független újságírókat.
A fiatal fotóriporter, Sai Zaw Thaike története erre az egyik legjobb példa. Bár Sai Zaw munkatársai – miután bezáratták a szerkesztőségüket – külföldre menekültek a hadsereg bosszúja elől, ő nem volt hajlandó elhagyni otthonát, és folytatta munkáját. Hamar megtapasztalta, hogy akár egy ciklon pusztításáról szóló tudósítás is a szabadságába kerülhet.
Rakin államot az etnikai tisztogatás mellett rendszeresen természeti katasztrófák is sújtják, amelyek következményei a rossz infrastruktúra és megfelelő vezetés hiányában még súlyosabban érinti a lakosságot. Ezeket a hiányosságokat próbálta bemutatni Sai Zaw, de nem sokkal érkezését követően a hadsereg emberi letartóztatták, és egy nap leforgása alatt a katonai bíróság 20 év börtönre és kényszermunkára ítélte. Egy olyan országban, ahol egy természeti katasztrófáról sem lehet beszámolni, képzeljük el, milyen veszély fenyegeti azokat az újságírókat, akik választási csalásokról, kisebbségeket érő diszkriminációról vagy más jogsértésekről számolnának be.
Mianmar és az ott élők története tragikus és mélyen igazságtalan, mégis alig hallunk róluk, a nemzetközi közösség teljesen magára hagyta őket. Mi ezért meséljük el Sai Zaw és a többiek történetét a Levélíró Maraton kampányunk keretében.
Az emberi tragédiák megismerése az első lépés a jogsértések ördögi körének megtöréséhez. Minél többen tudunk az elkövetett borzalmakról és minél többen szólalunk fel ellenük, annál nagyobb az esélye a változásnak és az elkövetők felelősségre vonásának.
Tudj meg többet Sai Zaw-ról, és mutassuk meg a mianmari katonai vezetésnek, hogy a jogsértéseik nem maradnak titokban.