Áprilisban tizenötödik alkalommal írták át az Alaptörvényt, ami az emberi jogokra nézve ismét veszélyes újdonságokat hozott, többek között felfüggeszthetővé tették kettős állampolgárok magyar állampolgárságát és megágyaztak a gyülekezési jog önkényes korlátozásának is. A Budapest Pride időbeli közelsége miatt kevesebb szó esett arról, hogy a módosítás – a tartózkodási hely szabad megválasztásának korlátjaként – ismerte el a helyi közösségek "önazonossághoz való jogát”.
Az alkotmánymódosítás indokolásából kiderült, hogy a helyi közösségek alatt valójában az önkormányzatokra kell gondolni, tehát ők gyakorolhatják az újdonsült jogot, ami már csak azért is furcsa, mert az alapjogok az embert illetik meg, hogy oltalmazzák a közhatalom gyakorlójával szemben. Az erre fittyet hányó “önazonossághoz való alapjog” azonban éppen kiszolgáltatja az embereket a hatalomnak az emberi jogok önkormányzati korlátozásának lehetőségével. Egyedüli értelme tehát, hogy megalapozza más jogok csorbítását.
Konkretizáló szabályok nélkül az alaptörvényi szintű fogalmi zavar sem okozna túl nagy fejfájást a mindennapokban, viszont az új rendelkezés végrehajtása érdekében júliusban hatályba lépett egy új törvény, ami felhatalmazza az önkormányzatokat arra, hogy különböző eszközökkel akadályozzák a máshonnan érkező, helyi kötődéssel (pl. ingatlantulajdonnal, hozzátartozóval, munkahellyel vagy iskolával) nem rendelkező emberek településre költözését. Elővásárlási jogot adhatnak a helyieknek, amivel megnehezíthetik a „betelepülő” ingatlanvásárlását: ha akad szándék és pénz, az önkormányzat vagy egy helyi lakos átveheti a vevő helyét az adásvételi szerződésben. Megtilthatják vagy feltételhez köthetik továbbá a lakcím- vagy tartózkodási hely létesítését is, sőt, a betelepülővel új adóként betelepülési hozzájárulás fizettethetnek.
Nem (jog)védelem, hanem támadás
Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter eredendően pár száz túlnépesedéssel küzdő falu kihívásaira hivatkozva érvelt a törvény szükségessége mellett. Ezzel a céllal összhangban fogadták el az alaptörvény-módosítást is, amely indokolásában olyan településeknek ígért védelmet, amelyek „meg tudják határozni kívánatos lakosságszámukat”. A kormány törvénytervezete ebből kiindulva eredetileg csak abban az esetben tette volna lehetővé a jogkorlátozásokat, ha a település lakosságszáma időközben átlépte az önkormányzat által előre meghatározott, a természetes növekedés ütemét meghaladó lélekszámot - vagyis az eredeti elképzelés szerint egyedül a túlnépesedő települések élhettek volna a jogkorlátozás eszközeivel.
A jóléti célúnak minősített, kerületi túlnépesedés vagy elszegényedés elleni betelepülési korlátozásokra külföldi városi példák is akadnak, a magyar törvény viszont eltér ezektől. A kormánypárti tagok javaslatára a Törvényalkotási Bizottság ugyanis kidobta a lakosságszámra vonatkozó objektív feltételt az ablakon, így nem maradt más, mint a helyi önazonosság képlékeny fogalma, amelyre hivatkozva valójában bárhol és bármelyik betelepülő nemkívánatos személynek kiáltható ki. A jogalkotó által emlegetett települések élhetőségének, a helyiek érdekeinek megóvása helyett ezzel egy olyan világhoz kerültünk közelebb, ahol a helyi politikusok kegyén múlik, hogy bajai lakos lehet-e az is, aki a szegedi halászlére esküszik, vagy befogadja-e a hagyománytisztelő Zebegény a „haláltököket” faragókat.
Borítékolható volt, hogy ennek az első kárvallottjai megint a legkiszolgáltatottabb emberek lesznek.
Gyorsan terjed a körmönfont diszkrimináció
Az önkormányzati jogalkotási láz igazán csak idén ősszel lángolt fel, a szeptember eleji kevesebb, mint harminc elfogadott rendelet mostanra 120 fölé nőtt. Bebizonyosodott, hogy a gyorsan növekedő településeket hidegen hagyja az a törvény, amelyet állítólag éppen miattuk fogadtak el. Nem a fővárosi agglomerációban, nem Sopronban, nem a Balaton vagy a Velencei-tó partján kapkodnak a betelepülés korlátozása iránt, hanem jellemzően elnéptelenedő, észak-magyarországi és alföldi települések alkotják meg az „önazonosságuk” védelméről szóló rendeleteket. Október végére a XVI. kerület buzgalmából az első fővárosi rendelet is megszületett.
A legtöbb önkormányzat valamennyi rendelkezésére bocsátott eszközt egyszerre alkalmazza, tipikusan egy másik település rendeletét másolva. Gyakori megoldás, hogy legalább középfokú iskolai végzettséghez, köztartozásmentességhez, folyamatos társadalombiztosítási jogviszonyhoz, büntetlen előélethez kötik a betelepülést. Hiába nem mondják ki egyértelműen, a cél világos: a romák távoltartása a településtől.
Azzal, hogy az önkormányzatok olyan feltételeket követelnek meg a betelepülőktől, amelyeknek jelentősen kevesebb roma tud megfelelni, közvetett hátrányos megkülönböztetés valósul meg. A diszkriminációnak ez a rejtett formája ugyanúgy a magyar jogba – mivel pedig alapjogról van szó, egyenesen az Alaptörvénybe – ütközik, mintha közvetlenül a romákat tiltanák ki egy helységről.
Több település viszont ennél is tovább megy. Pilis, a tilalmak városa nem kér azokból sem, akik nem tudnak magyarul. Sőt, biztos, ami biztos, aki minden előzetesen kifundált feltételnek megfelel, még azt is elküldi a képviselő-testület, ha a mérlegelése (!) szerint a „közösségi együttélés szabályainak betartására” alkalmatlan. Meszesen pedig – bármit is jelentsen – többek között a helyi közösség értékrendjét kell tiszteletben tartani az odaköltözéshez.
A tetszés szerint értelmezhető, bizonytalan tartalmú feltételek a bújtatott diszkriminációt szolgálják. A rossz példa persze ragadós, és már több település átvette ezeket a szabályokat: a meszesi modellt (ha a négy közül ez volt az első, ezt ugyanis nem lehet kideríteni) még aznap a jegyző vihette át három másik (Debréte, Viszló, Rakacaszend) községbe, míg a mérlegelést engedő pilisi „alkalmassági” feltételt pl. a baranyai Véménd emelte át. Akár az elővásárlási joga gyakorlásáról, akár a betelepülés engedélyezéséről dönt az önkormányzat, a gyakran alkalmazott személyes meghallgatás szintén a ki nem mondott, jogellenes szempontok szerinti önkényes hatalomgyakorlás eszköze lehet, hiszen könnyen fennakadhat a rostán, kinek nem tetszik a bőrszíne, beszéde, tervei, véleménye. Ezt Teresztenye példája bizonyítja a legjobban, ahol 23 éve használnak elővásárlási jogot kirekesztő célzattal.
Hevesvezekény például azokból sem kér (ártatlanság vélelme ide vagy oda), akikkel szemben büntetőeljárás zajlik. Vámosszabadiban csak egyes utcákra alkalmazzák a rendeletet, amely megoldás a térbeli szegregáció melegágya. Belegen az sem létesíthet lakcímet, akinek a gyermeke gyámhatósági eljárásban érintett. Akit elítélnek, lenéznek, az fedélhez sem juthat a településen. Minél több település tesz mégis így, annál jobban széttöredezik, hűbérbirtokokat idéző zárt szigetekre szakad az ország. Ha pedig minden település hasonló feltételekkel alkotna rendeletet, emberek széles csoportja válna költözésképtelen röghözkötötté.
Biankócsekk a kirekesztésre
A kirekesztő rendeletek ennek a jogsértő törvénynek az egyenes következményei. Az Országgyűlés csak a látszatra adott azzal, amikor előírta az egyébként is kötelező követelményt, hogy az önkormányzatok nem sérthetik meg az egyenlő bánásmód elvét. Ha valóban érvényt akart volna szerezni ennek a hatalom, akkor nem biankócsekket ad az önkormányzatok kezébe, hanem biztosítékokhoz (pl. térben, időben, pontos feltételek szerint) kötött, kivételes eszközt biztosít a valóban túlnépesedéssel küzdő települések számára.
A tartózkodási hely szabad megválasztása az Alaptörvény által is elismert alapjog. Ez azt is jelenti, hogy egyedül törvényben, más alapjog vagy alkotmányos érték védelme miatt, kizárólag a feltétlenül szükséges és a céllal arányos mértékben korlátozható. A jogkorlátozásra felhatalmazó törvény ezek közül több feltételnek sem felel meg, ezért nyilvánvalóan alkotmányellenes.
Világos törvényi szabályok helyett most már bármelyik önkormányzat a képzelőereje és előítéletei szerint válogathatja meg, hogy mi alapján válhat valaki a település közösségének tagjává. Az emberek életébe való jelentős beavatkozás, hogy milyen feltétel szerint, kiknek korlátozzák a tartózkodási hely szabad megválasztásához fűződő emberi jogát, tehát önkormányzati rendeletben ezt nem szabadna szabályozni.
Kérdéses, hogy mit kell értenünk egy helyi közösség „kollektív önazonossághoz való jogán”, de még inkább az, hogy ezt hogyan sértheti meg valaki azzal, hogy a szabályok szerint ingatlant vesz vagy a településen él. Szerintünk leginkább sehogy. Ha el is fogadjuk, hogy valódi célról beszélünk, és nemcsak a diszkriminációt hívatott szalonképesebbé tenni ez a szófordulat, akkor sem igazolható az alapjogkorlátozás. Nem látható, hogyan szolgálná a helyi önazonosság védelmét, hogy valaki, aki ténylegesen a településen él – például mert ott bérel házat, ebben ugyanis nem akadályozhatják meg –, a törvényi bejelentkezési kötelezettségének nem tehet eleget, szociális juttatásoktól esik el és nem szavazhat ott.
A közös identitás, az együvé tartozás érzetének, a helyi kultúra gondozásának legtöbb elképzelhető módja nem jár mások szabadságának a sérelmével. A helyi önazonosság, a szokások és hagyományok ápolásához nem szükséges emberi jogok korlátozása. Az pedig, hogy sokan saját erőforrásaik megléte ellenére politikusok fenntartásai miatt nem települhetnek le egy településen, aligha tekinthető arányosnak.
Hiába mossa kezeit Navracsics Tibor, hiába néznek félre az önkormányzati rendeleteket figyelemmel kísérő kormányhivatalok, a jogsértő települési szabályoknak és az azokat életre hívó helyi kirekesztési törvénynek el kell bukniuk. A Velencei Bizottság október eleji véleményével szemben ugyanis már most megállapítható, hogy rendeletek többségének diszkriminatív célja van ilyen hatása lehet.
Itt a lehetőség, hogy az új ombudsman, Juhász Imre is tegye a dolgát. A korábbi nemzetiségi jogokkal foglalkozó helyettes már megállapította, hogy a rendeletek a jogbiztonság követelménye mellett több alapjogot sértenek, így eljött az ideje, hogy Juhász az emberi jogaink védelme érdekében indítványozza az alkotmányellenes jogszabályok megsemmisítését. Ez persze csak a jogállami út, a másik a feudális társadalomba vezet vissza. Azt pedig nem ajánljuk nyugodt szívvel.