A május 13-án benyújtott törvényjavaslat – amely el akarja lehetetleníteni a civil társadalom és a szabad sajtó működését – sokak szerint egyre inkább az oroszországi, a szabad nyilvánosságot elnyomó törvények mintázatát követi. A két folyamat között a párhuzamok mellett fontos különbségek is vannak.
Közös alapok a Budapest-Moszkva tengelyen
Oroszországban és Magyarországon egyaránt hosszú ideje zajlik a jogállam intézményrendszerének a leépítése, olyan vezetők irányítása alatt, akik görcsösen ragaszkodnak hatalmukhoz. Egy olyan társadalomban, ahol létezik szabad nyilvánosság, a hatalomnak szembe kell néznie az ellenvéleményekkel. Márpedig egy, a hatalomhoz ragaszkodó, önreflexióval nem rendelkező vezetésnek a kritika nem kívánatos, így azt megpróbálja idővel elnémítani.
A modern politikai rendszerek ritkán alkalmaznak nyílt fizikai erőszakot – ehelyett előbb elszigetelik, dehumanizálják azokat a csoportokat, akiket célba kívánnak venni. Címkéket aggatnak rájuk, távolságot teremtenek köztük és a társadalom többi része között, és csak ezután következik az elnyomásuk. Azért kell címkézni őket először, mert az elidegenítés nélkül az ellenük alkalmazott erőszak nehezen elfogadható a társadalom szélesebb rétegeiben. Ez a mintázat megfigyelhető itthon és Oroszországban is.
Magyarországon rendszerszintű erőszakkal még nem kell a civileknek szembenézniük, de már láttunk példát arra, hogy a menekültek dehumanizálása 2015-ben és az azt követő időszakban miként nyitott utat az erőszakos fellépésnek. Ez megnyilvánult a határkerítés felhúzásában és a határvédelmet övező rendőri erőszakban, ami 2016-ban egy 22 éves szír fiatal halálához vezetett.
Egyre halálosabb a medve ölelése
Oroszországban a civil társadalom elleni támadás fokozatosan valósult meg.
A hatalom számára a fordulópont 2011–2012-ben jött el, amikor Vlagyimir Putyin újra elnök lett, és az újraválasztásának a tisztasága körül aggályok merültek fel. A tiltakozásokra válaszul a hatalom gyorsan szűkíteni kezdte a szabad nyilvánosság mozgásterét.
2012-vel kezdetét vette a civilellenes törvények sora, amik mostanra lehetővé tették, hogy a kritikai gondolkodású – akár természetes, akár jogi – személyeket „külföldi ügynöknek” minősítsék. Ezzel nemcsak megbélyegezték, hanem szándékosan el is távolították őket a többségi társadalom köreiből. A „külföldi ügynök” státusz egyfajta száműzetés – stigmatizál, bizalmatlanságot kelt, és megágyaz az ellenük irányuló későbbi erőszaknak.
2015-ben újabb szintlépés következett: életbe lépett a „nemkívánatos szervezetekről” szóló törvény. Ennek értelmében a főügyész bármilyen szervezetről kimondhatta, hogy az „nem kívánatos”, különösebb jogi indoklás, átlátható eljárás vagy fellebbezési lehetőség nélkül. Ez a minősítés lehetővé tette, hogy a szervezeteket betiltsák, működésüket ellehetetlenítsék, sőt, munkatársaikat is megfigyeljék vagy zaklassák. Ekkorra a cél már nem csupán a marginalizálás volt, hanem a teljes kiszorítás, akár az országhatáron túlra is.
A harmadik jelentős fordulópont az Ukrajna ellen indított teljes körű invázió volt. Korábban nem látott mértékű hatalmi elnyomás vette kezdetét. Az orosz jogszabályok és az igazságszolgáltatási rendszer nagyrészt összemossa a „terrorizmus” és a „szélsőségesség” fogalmát, ez utóbbit homályosan definiálják, és széles körben alkalmazzák a politikai ellenzék, valamint a békés civil társadalmi tevékenységek ellen. A háború kezdetével ötvenszeresére ugrottak terrorizmushoz köthető vádak. A terrorizmussal vagy szélsőségességgel vádolt személyeket rendszerint már a tárgyalás előtt egy különleges, nyilvános nyilvántartásba veszik fel, ami gyakorlatilag ellehetetleníti számukra az alapvető banki szolgáltatásokhoz való hozzáférést. A 2022-ben bevezetett „háborús cenzúratörvény” tovább szűkítette a szabad véleménynyilvánítást és egy olyan helyzet alakult ki, amelyben a háború vagy a kormány bármilyen kritikája büntethetővé vált. Aleksandra Skochilenkot például azért ítéltek hét év börtönbüntetésre, mert egy boltban az árcédulákat háborúellenes szlogenekre cserélte ki.
A civil társadalmat megszüntetni nem lehet
Miközben az oroszországi nyilvánosság drasztikusan beszűkült, a kritikus – többnyire külföldre kényszerült – szerkesztőségek tartalmai még egy ilyen borzalmasan elnyomó rendszerben is elérhetők és olvashatók.
Az Amnesty Internationalt ugyan már korábban külföldre kényszerítették, a napokban hivatalosan is „nemkívánatos szervezetté” nyilvánították. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mostantól akár az is büntethetővé válhat, aki megosztja a már korábban is betiltott tartalmainkat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne folytatnánk munkánkat az oroszországi jogsértések feltárásában. Épp ellenkezőleg: még elszántabban dolgozunk azon, hogy napvilágra hozzuk Putyin rendszerének igazságtalanságait és jogsértéseit. Sőt, más „nemkívánatos szervezetekkel” karöltve – például a Feminista Háborúellenes Ellenállás (Feminist Antiwar Resistance) csoport aktivistáival – több országból is közösen kampányoltunk.
Annak ellenére, hogy bátor civilek tovább folytatják a munkájukat, tisztán kell látnunk: bár a civil társadalmat nem lehet teljesen eltiporni, az erőszak valóban zárványokba kényszerítheti a kritikus hangokat.
Magyarországon erősebb a civil társadalom,
ami egy létfontosságú különbség. Bár tapasztaljuk a szervezetek megbélyegzését (legyen az „Soros-hálózat”, „külföldről támogatott”, vagy „szuverenitást veszélyeztető”), a hatalom még nem alkalmazott olyan eszközöket, mint amilyeneket Oroszországban látunk a háború kirobbanása óta.
Sőt, a magyar nyilvánosságnak hosszabb élménye volt a demokráciával, és ezáltal a civil társadalomnak több ideje volt mélyebb gyökereket eresztenie. Bár a független magyar sajtó és a civil szféra egy sor kihívással néz szembe, az emberek jelentős része továbbra is elkötelezett a nyilvánosság szabadsága mellett. Ez most is látható, amikor tízezrek állnak ki a nyilvánosságért, az oktatásért, a szabadságjogokért.
Bár a jogállamiság fénye már alig pislákol, a társadalom még mindig ellensúlyként működik és bár korlátozottan, de van hatása a politikára. A Magyarországon élő emberek még mindig kiállhatnak az igazukért, de ami még fontosabb, hogy ki is állnak. Közösen kell azért tennünk, hogy a hatóságok ne ágyazhassanak meg az erőszaknak az emberek és szervezetek címkézésével és fenyegetésével.
Habár lehet, hogy egyre nehezebb lesz civilként tenni azért, hogy egy valóban szabad és biztonságos országban élhessünk, mi mégsem hátrálunk meg, hanem még nagyobb erővel dolgozunk ennek eléréséért. Támogasd munkánkat, védjük meg közösen a szabadságunkat, mert együtt vagyunk igazán erősek.