Rita Hestert 1998. november 28-án brutális kegyetlenséggel ölték meg bostoni otthonában. Az elkövető máig ismeretlen. A fekete transz nő gyilkosságáról tudósító híradások és újságcikkek nem adták meg számára az áldozatoknak járó tiszteletet: nevét idézőjelbe tették, férfiként hivatkoztak rá és az „életmódját” okolták. A hatóságok tétlenségét és az áldozathibáztató beszámolókat látva a helyi transznemű közösség és szövetségeseik gyertyafényes virrasztást szerveztek, hogy felhívják a figyelmet a transz emberekkel szembeni erőszakra és tisztelegjenek Rita Hester emléke előtt. Ez az esemény hívta életre a Transznemű Emlékezés Napját, amelyet Gwendolyn Ann Smith aktivista kezdeményezésére 1999 óta minden év november 20-án tartunk.
A nap alkalmából a TGEU (Trans Europe and Central Asia) idén is nyilvánosságra hozta a globális “Transz gyilkosság monitoring” projekt legfrissebb adatait. Ez a kezdeményezés a transz, nem-bináris és más nemi kisebbségekhez tartozó emberek meggyilkolásának eseteit dokumentálja világszerte, mivel a legtöbb országban a hatóságok nem gyűjtenek releváns adatokat: az áldozat nemi identitását nem rögzítik a statisztikai adatgyűjtésekben, a transzfóbiát tévesen nem azonosítják az elkövetés indítékaként, így a transzfób emberölések valódi számát nem lehet pontosan megmondani.
2023 novembere óta 350 transz és nem-bináris ember meggyilkolásáról van a TGEU-nak adata. Ez a projekt 2008-as indulása óta az egyik legmagasabb szám, csupán 2021-ben (375) és 2017-ben (369) rögzítettek ennél magasabbat. A transz jogokért küzdő civil szervezetek (TGEU, GATE, ILGA World, APTN, IGLYO, ESWA) szerint ez összefüggésbe hozható azokkal a globális mozgalmakkal, amelyek a szexuális és nemi kisebbségek elleni gyűlöletkeltés a demokráciát aláásó politikai kampányaink egyik eszközeként használják. Az erőszak terjedését támogatja továbbá a nemi identitást és a nemi önkifejezést védő, a gyűlölet-bűncselekményekre (előítéletes indokból elkövetett bűncselekmények) vonatkozó gyors felelősségre vonást és elrettentő szankcionálást lehetővé tevő jogszabályok hiánya, valamint a közösségi médiában terjedő manipulatív és dezinformációs kampányok.
A legtöbb áldozatot olyan országokból jelentik, ahol az LMBTQI+ jogokkal foglalkozó szervezetek rendszeresen és szisztematikusan dokumentálják a transz emberek ellen elkövetett erőszakot, így idén is Latin-Amerika és a Karib-térség jelentette a legtöbb gyilkosságot a világ összes régiója közül. Kilenc esetet jegyeztek fel Afrikában, ami több mint kétszerese a projekt kezdete óta mért korábbi legmagasabb éves számnak (2012: 4). Európában idén feleannyi eset volt, mint tavaly (2024: 8; 2023: 16); míg az Egyesült Államokban nőtt az esetek száma (2024: 41; 2023: 31). A regisztrált gyilkosságok 34%-a az utcán, közel negyede (22%) pedig az áldozat saját otthonában történt.
Ezek az adatok azonban csak rövid pillanatképet adnak a tényleges helyzetről. Sok esetben nem jelentik az erőszakot a hatóságoknak, vagy azok nem megfelelő adatokat tartanak nyilván a nemi identitás jogi elismerésének hiánya miatt. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 2019-es felmérése szerint a magyarországi transznemű válaszadók 33% azért nem jelentette a hatóságoknak az elszenvedett erőszakos támadást (ideértve a szexuális erőszakot is), mert nem bízik a rendőrségben, 37% pedig kifejezetten a rendőrség transzfób reakcióitól félve nem fordult hozzájuk segítségért.
Ráadásul újra és újra azt tapasztaljuk, hogy a bejelentett esetek csak minimális figyelmet kapnak vagy pont a rendkívül káros áldozathibáztató narratívák miatt kapnak csak figyelmet. Ennek egyik szomorú példája a Clement Hadebe meggyilkolásával kapcsolatos sajtókommunikáció. A 22 éves transz nőt 2024. augusztus 10-én Johannesburgban gyilkolták meg. A szenzációhajhász, transzfób beszámolók azt terjesztették, hogy Clementet azért ölték meg, mert „becsapta” támadóját a nemi identitásával kapcsolatban.
A szexuális és nemi kisebbségek ellen elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos áldozathibáztatás a hetero- és cisznormatív, patriarchális társadalmak önfenntartó működési mechanizmusainak egyike. A „becsapást” emlegető narratíva azért elfogadhatatlan, mert nem egyszerűen megfosztja az áldozatot az előbújással összefüggésben őt megillető önrendelkezéstől, hanem alapjaiban kérdőjelezi meg a nemi identitásának megfelelő önazonossághoz való jogot.
Egy transz nő nem “tévesztheti meg” a környezetét azzal, hogy „nőként létezik”: a nemi identitásából adódóan nem is lenne képes másként létezni. Ez a narratíva a transznemű és nem-bináris emberek létezését provokációnak tekinti, és a támadójuk felelősségét a menthető felindulásra való hivatkozásra hivatkozva csökkenti.
A transz áldozatokat hibáztató narratívák a büntetőjogban is előforduló „meleg pánik” védekezés mintájára működnek. Az elsősorban angolszász igazságszolgáltatási rendszerben elterjedt, de a magyartól sem idegen védekezés lényege, hogy a „homoszexualitással mint jelenséggel való kapcsolatba kerülés” egy heteroszexuális férfi számára olyan mértékben megrázó lehet, ami miatt olyan tudatállapotba kerül, amiben nem, vagy csak részben felelős az elkövetett erőszakért. Ebben a kontextusban a támadó amellett, hogy önbíráskodást alkalmazva bünteti a patriarchális rendszer normáit átlépő áldozatot, a saját heteroszexualitásának és maszkulinitásának bizonyítását és megerősítését is szolgálja - mintha azokat az áldozat létezése megkérdőjelezné.
Az áldozat nemi identitása vagy szexuális irányultsága, természetesen lehet nagyon releváns az elkövetői motiváció szempontjából, azonban sohasem mint enyhítő körülmény. Magyarországon a Büntető Törvénykönyv 216. §-a szerinti közösség tagja elleni erőszak törvényi tényállása nevesíti a védett társadalmi csoportokat és az alapbűncselekményhez képest súlyosabb szankciót rendel, ha a garázdaságot, kényszerítést vagy bántalmazást homofób vagy transzfób indíttatásból követik el, emellett számos más tényállás - például emberölés - esetében is az előítéletes indokot minősítő vagy súlyosító körülményként veszik figyelembe a hatóságok.
Bár a büntetőjogból a gyűlölet-bűncselekmények kodifikálásával lassan kikopott, a médiában még mindig elterjedt az az elképzelés, hogy a heteroszexuális férfiakat természetükből eredően provokálja a homoszexualitás, valamint a cisznormativitás határainak átlépése. Bárd Petra és Szontagh Veronika Anna tanulmányukban a kisebbségi csoportok sértettjeivel szemben megjelenő áldozathibáztatás kapcsán rámutatnak arra is, hogy ez a teljesen téves gondolatmenet a heteró férfiakat egy önkorlátozásra képtelen ösztönlény szintjére süllyeszti, akik, ha egy miniszoknyát hordó nőt látnak, kénytelenek szexuális erőszakot elkövetni, ha pedig a cisznormativitást elutasító embert, akkor pánikból ütni- hiszen az áldozat magát „keverte bajba” azzal, hogy a jog által egyébként védett tulajdonsággal rendelkezik.
A szexuális, nemi vagy más kisebbséghez tartozó áldozat - Nils Christie norvég kriminológus terminológiáját használva - “nem ideális”, azaz a többségi társadalom nehezebben szimpatizál vele vagy fejezi ki szolidaritását az ügyében. Az “ideális” áldozatképnek azonban csak nagyon kevesen felelnek meg, mivel a társadalmi status quo-t fenntartó, az igazságos világba vetett hitünk arra ösztönöz minket, hogy olyan magyarázatot keressünk a minket körülvevő eseményekre, ami nem kérdőjelezi meg világunk igazságosságát: aki nem tud kitörni a nehéz anyagi körülmények közül, az nem dolgozik elég keményen, és akit bántalmaznak, az biztos provokálta a bántalmazót, vagy nem vigyázott magára eléggé. Ez a szemlélet azonban ahelyett, hogy a valóságra reflektálna – vagyis, hogy bárki válhat áldozattá - csupán a privilegizált csoportok hatalmának megőrzését szolgálja.
Elkövetői oldalról az áldozathibáztatás, azaz a sértetti státusz tagadása vagy a sértett dehumanizálása, egyike az úgynevezett neutralizációs technikáknak, amelyek segítségével az elkövető látszólag feloldja a tette és az önmagáról alkotott pozitív kép közötti feszültséget, így semlegesíti azokat az erkölcsi normákat - például, hogy embert ölni bűn -, amiket egyébként elfogad. Az áldozathibáztatás egyéni és társadalmi okainak vizsgálata rámutat arra is, hogy a káros hatások sem csak az áldozatra és hozzátartozóira, illetve a kisebbségi csoportra terjednek ki, hanem az egész társadalomra.
Ha teret engedünk az áldozathibáztató narratíváknak, csökkentjük a társadalom áldozatok iránt érzett empátiáját, ezzel rontjuk a hatóságokba vetett bizalmat és gátoljuk az igazságszolgáltatás működését, ami végső soron a bűncselekmények számának növekedéséhez vezet.
A gyűlölet-bűncselekmények áldozathibáztatása által generált pszichés tünetek, például depresszió és szorongás, az eleve fennálló kisebbségi stresszel párosul és az egész csoportra átsugárzik. A kiszolgáltatott helyzetben lévő áldozatok és közösségük még inkább elszigetelődnek azáltal, hogy hatóságokba vetett bizalmukat elvesztik, és az esetleges újbóli bűncselekményt nem jelentik.
Az erőszak csökkentése érdekében le kell számolnunk az áldozathibáztatással. Fel kell ismernünk és le kell bontaniuk azokat a struktúrákat és normákat, amelyek hozzájárulnak a transznemű emberek marginalizálásához. Ennek része belátni azt, hogy a transznemű áldozatokkal összefüggésben „megtévesztésről és provokációról” beszélni áldozathibáztatás. A társadalom minden tagjának egyenlő bánásmódhoz és védelemhez van joga, függetlenül attól, hogy milyen identitással él. A transznemű és nem-bináris emberek ellen elkövetett erőszak nem csupán egy szűk közösséget érint, hanem súlyos társadalmi egyenlőtlenségekre mutat rá, amelyek felszámolásáért, a gyűlölet-bűncselekményekkel szemben elutasító társadalmi közeg kialakításán keresztül mindannyian tehetünk.
Fordulj a Gyűlölet-bűncselekmények Elleni Munkacsoporthoz, ha úgy érzed, azért bántalmaztak, fenyegettek vagy félemlítettek meg, mert egy kisebbségi csoporthoz tartozol, vagy mert az elkövető tévesen azt gondolta rólad.