2020-ban bevezették és megváltoztathatatlanná tették a születési nem fogalmát, amivel elérték, hogy a transz embereknek ne lehessenek a valódi nemüknek megfelelő irataik, amivel igazolhatják a személyazonosságukat és ügyeket tudnak intézni, mint bárki más.
Mindent megtesznek azért, hogy a munkahelyen, iskolában, de még az utcán se érezzék magukat biztonságban, és mindent elkövetnek azért is, hogy ne is lássuk őket, se a tévében, se könyvekben, de még múzeumokban se. A mindennapos megaláztatás és méltatlanság azonban itt nem ér véget, az egyik alapvető kihívás éppen mindannyiunk egyik legérzékenyebb területén, az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben rejlik.
Ez persze nem csak Magyarországon van így. Megindult egy az emberi jogok védelmét érintő eróziós folyamat, és egyre több helyen a világon növekszik azoknak a politikai erőknek a népszerűsége, amelyek eszközként használják a transz emberek jogfosztását és a társadalmi feszültségek gerjesztését a hatalmuk megerősítéséhez.
2024 márciusában az Európa Tanács emberi jogi biztosa, Dunja Mijatović a helyzetre reagálva továbbfejlesztette az emberi jogokról és a nemi identitásról 2009-ben kidolgozott tételeket és ajánlásokat. Ebben az átfogó a dokumentumban – amely kiemelt hangsúlyt fektet ajánlásaiban az egészségügyi ellátás terén tapasztalt problémák megértésére és azok megoldásának lehetőségeire is - megtalálható a magyar kormány transz emberekre vonatkozó politikájának cáfolata is pontról pontra. A nemi identitás jogi elismerését biztosító eljárás 2020-as megszüntetésével ugyanis a transz emberek nem tűntek el. A Magyarországon élők továbbra is megpróbálnak a megmaradt lehetőségek között identitásuknak megfelelően, önazonosan élni, amihez sokan egészségügyi, nemi megerősítő kezeléseket és beavatkozásokat vesznek igénybe.
Ugyanakkor számos ország, köztük Magyarország is elavult követelményeket támaszt a nemi megerősítő kezelések igénybevételéhez, például kötelező pszichiátriai diagnózist, ami indokolatlan akadályokat gördít az ellátás elé.
Az egészségügyi ellátásban tapasztalt problémák nem csak a nemi megerősítő kezelésekre korlátozódnak, az általános egészségügyi ellátás esetében gyakran tapasztalt diszkrimináció és megalázó bánásmód miatt a transz emberek sok esetben inkább elkerülik az ellátórendszer igénybevételét. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2019-es második LMBTI felmérése szerint az elmúlt 12 hónapban legalább minden harmadik transz ember tapasztalt hátrányos megkülönböztetést az egészségügyi dolgozók részéről, szemben a 2012-es első felmérés idején minden ötödik transznemű személlyel. Ennek az egyik oka az egészségügyi szakemberek megfelelő képzésének hiánya.
A szabványosított transz-specifikus egészségügyi protokollok hiánya is hozzájárul az ellátáshoz való hozzáférés és az ellátás minőségének egyenlőtlenségeihez Európa-szerte, így sokan alapvető kezelések nélkül maradnak. A Transznemű Egészségügyi Szakmai Világszövetség (WPATH) ugyan létrehozott az ellátási sztenderdeket meghatározó anyagokat, ezeknek ugyanakkor nincs kötelező ereje, adaptálásuk ritkán vagy nem megfelelően valósul meg.
Milyen lenne a megfelelő ellátás?
Az Európa Tanács emberi jogi biztosa is hangsúlyozza, hogy a nemi megerősítő kezeléseket mindig az ellátott szükségleteihez kell igazítani. A transz embereket be kell vonni a különböző ellátásokkal és kezelésekkel kapcsolatos döntésekbe, és lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy azokat a személyükre szabják. Soha nem szabad arra kényszeríteni őket, hogy meghatározott beavatkozásokat kövessenek, hiszen vannak, akik szeretnének és szükségük is van arra, hogy hozzáférjenek az összes elérhető nemi megerősítő beavatkozáshoz.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a tájékoztatáson alapuló beleegyezési modell szükségességét, amint azt az Oviedói Egyezménynek 5. cikke meghatározza és a magyar egészségügyi törvény is rögzíti az önrendelkezési jog keretében. A szabad és tájékozottságon alapuló beleegyezés az ellátást igénylő személy képességeire és autonómiájára összpontosít, miközben az egészségügyi szakembereknek pontos, hozzáférhető, az életkornak megfelelő, átfogó és naprakész információkat kell nyújtania bármely egészségügyi beavatkozás előnyeiről, következményeiről és kockázatairól, és segítenie kell az érintettet abban, hogy a legjobb döntést hozhassa meg.
Emellett a transz-specifikus egészségügyi ellátásnak pénzügyi szempontból is hozzáférhetőnek kellene lennie. Ahol az ellátás nem, vagy csak részben részesül állami finanszírozásban, megfizethetetlenül drága lehet. Az Európa Tanács ajánlása szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az ellátás rendelkezésre álljon, többek között az állami egészségbiztosítási rendszerek támogatásával is.
Hogyan léphetünk előre?
Ezeknek a kihívásoknak a kezeléséhez és a transz embereket megillető jogok biztosításához átfogó emberi jogi megközelítésre van szükség. A megkülönböztetés elleni küzdelemre és az inkluzivitás előmozdítására irányuló erőfeszítéseket a társadalom minden rétegében prioritásként kell kezelni.
A transz embereket még mindig sokszor megalapozatlanul mentálisan betegnek bélyegzik a hatóságok, ami az egyik alapvető oka, hogy emberi jogaik nem megfelelően érvényesülnek. Rendkívüli előrelépés volt az, hogy a Betegségek Nemzetközi Osztályozásának 11. kiadása a transzszexualizmus diagnózisát már nem mentális és viselkedési zavarként tartja nyilván, hanem a nemi egészséghez kapcsolódó állapotok között nemi inkongruenciaként határozza meg. Nem betegség, hanem egy állapot, vagyis nem kell „meggyógyítani”. Ez a lépés önmagában azonban persze nem elég, a megbélyegzés és a tévhitek továbbra is gyakoriak, és akadályozzák az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést, illetve állandósítják az olyan káros gyakorlatokat, mint a konverziós terápia és a kényszersterilizálás, többek között Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és Törökországban.
A láthatóság, a társadalmi megjelenés és képviselet kritikus szerepet játszik abban, hogy teret ad szembe szállni a megbélyegzéssel, nélküle nem lehet megértést és empátiát építeni. A nagyobb láthatóság erősíti a transz közösségeket, példaképeket teremt és elősegíti a jogi és politikai változásokat, tehát alapvető feltétele az egyenlőségért és az emberi jogokért folytatott küzdelemnek.
A transz emberek jogegyenlőségének előmozdítása összehangolt erőfeszítéseket igényel nemzeti, regionális és nemzetközi szinten. A jogi és egészségügyi akadályok felszámolásával, a megkülönböztetés elleni küzdelemmel és az inkluzív politikák támogatásával jelentős lépéseket tehetünk az egyenlőség és az igazságosság elérése felé.
A változást viszont nem szabad kizárólag felülről várnunk. A szexuális és nemi kisebbségek, köztük a transz emberek számára biztonságos, szabad és boldog életet biztosító társadalom az egyénekben kezdődik: a saját tudatlanságunk felszámolásával. A transznemű emberek megismeréséért és megértéséért mindenki egyénileg is tud tenni. Ehhez remek kezdés például a Transvanilla kisokosa, amely minden gyakran felmerülő kérdésre választ ad.