Sokan vannak, akik meglepődtek Varga Judit állításain, amiben az általa átélt párkapcsolati bántalmazásról beszélt. Pedig semmi meglepő nincs benne, és főleg nincs a nyilvánosságra hozott állítások kormányzati kezelésében. Pont az történik, mint az Orbán rendszer elmúlt 15 évében: a pillanat uralása.
Van egy sor állítás, ami egyszerre is igaz lehet: Magyar Péter bántalmazó, Varga Judit párkapcsolati erőszak áldozata, a kormányzat hipokrita, akit most is csak saját érdekei mentén és felületesen kezdett el érdekelni az erőszak elleni fellépés, Varga Judit egy felvételen elismeri, hogy a politika beleszól a bűnüldözésbe, Varga Judit azt tartja problémának, hogy túl független az ügyészség és Rogán Antalék nem tudnak bármit kitörölni az iratokból, Magyar Péter politikai haszonszerzés céljából felvesz egy családi beszélgetést, Varga Judit, aki titkos lehallgatásokat engedélyez, ismeri a Pegasus kémszoftver működését és ennek tudatában beszél ezekről a kérdésekről.
A kormányt nem érdekli a párkapcsolati erőszak és nem érdekli az áldozatok védelme. Antoni Rita csütörtöki cikkében mutatta be, hogy a kormányzat mindent megtett azért, hogy ne higgyen senki az áldozatoknak, és mindent megtett és megtesz azért, hogy az erőszak áldozatait védő Isztambuli Egyezményt Magyarország ne ratifikálja.
Az viszont érdeke, hogy a közbeszéd másról se szóljon, mint arról, hogy Magyar Péter bántalmazó és Varga Judit áldozat.
Az elmúlt 15 év politikai stratégiája az volt, hogy törésvonalak mentén osztották meg a társadalmat, és keltettek morális pánikot a közösségünkben. Az ellenségnek kikiáltott csoportok, legyenek azok a „migránsok” vagy a „buzik” másra sem volt jó, minthogy morális alapon ki lehetett alakítani a „mi” és az „ők” táborát.
Politikai elemzők sokszor használják a „gumicsont” kifejezést, és bármilyen gyakran is járt jelentős jogsérelemmel a kipécézett társadalmi csoport számára ez a stratégia, politikai kommunikációs szempontból a cél a pillanat uralása volt. Az, hogy a közbeszédben megtartsák vagy visszavegyék a kezdeményezést, és társadalmi törésvonalakat kreáljanak vagy mélyítsenek, miközben elterelik a figyelmet az olyan problémákról, mint a jogállam leépítése, a korrupció, nők elleni rendszerszintű erőszak vagy a megélhetési válság. A stratégia másik eleme, hogy ha Soros-bérencnek bélyegeznek valakit, akkor úgy tesznek, mintha nem kellene foglalkozniuk azokkal a tartalmi állításokkal, amiket a megbélyegzett szervezetek, újságok vagy emberek mondanak.
Pedig van itt egy pár kemény állítás. Magyarország igazságügyi minisztere azt mondja, hogy Magyarország propagandaminisztere és csapata ügyészségi papírokat nézett át, hogy a rá vonatkozó terhelő részeket kitörölje. Az igazságügyi miniszter „emberének" pedig szóltak, hogy menjen át az ügyészségre megkérdezni valamit. Az igazságügyi miniszter szerint az a nagy probléma, hogy nem tudták jogellenes beavatkozással megmenteni a korrupcióval vádolt államtitkárt, majd elmondja, hogy egy titkos megfigyelés alatt álló embernek a kormányzatból szóltak, hogy hagyja abba a bűncselekmények elkövetését.
Ezekről az állításokról egyre kevesebb szó esik a közbeszédben, pedig ezek olyanok, amikre válaszokat kellene mindannyiunknak kapni. Nincs ebben semmi meglepő, pontosan tudjuk a kutatásokból, hogy az elmúlt 14 évben a hazai igazságszolgáltatás intézményi függetlensége komolyan sérült, de most már bizonyíték is van arról, hogy Varga Judit hazudott, amikor az igazságszolgáltatás politikai befolyásmentességéről beszélt.
Nem csupán arról van szó, hogy bizonyos nyomozások nem indulnak meg vagy nem jutnak el a vádemelésig, hanem megindult nyomozásokban lehet - sőt, a kormány képviselője szerin, kívánatos is - a bizonyítékok manipulálása. Ez felveti annak a kérdését is, hogy vajon indulhatott-e ebben a rendszerben manipulált bizonyítékokkal büntetőeljárás politikai ellenfelek ellen?
A kemény kérdésekre adott válaszok helyett a pillanat uralása azt kívánja, hogy egy alapvetően még mindig áldozathibáztató társadalomban a sokakat érintő probléma mentén - amely létezéséről eddig a kormány nem vett tudomást, sőt az áldozatokat magukra hagyva hozzájárult a rendszerszintű elnyomás és hátrányos megkülönböztetés fenntartásához -, most más problémákat elkendőzve felületesen tematizáltassa a nők elleni erőszak problémakörét.
Eddig nagyon úgy tűnik, hogy sikerült is elérni, hogy a húsvéti ebéd közben az legyen a fő kérdés: nárcisztikus bántalmazó-e Magyar Péter és áldozat-e Varga Judit. A pillanat uralása szempontjából mindegy is a válaszunk: a kormányzati kommunikáció érdeke, hogy erről szóljon a vita, és véletlenül se arról, hogy mit árul el a magyar kormány tagjairól a hangfelvétel, és hogyan veszi semmibe a kormány a nők ellen elkövetett erőszak rendszerszintű problémáját.
A stratégia azért működik nagyon jól, mert a társadalmi polarizációval a kormánykommunikáció már elérte, hogy komplex társadalmi kérdésekről nagyon sokan csak bináris ellentétekben tudnak gondolkodni. A kormánytól független oldalon is megfigyelhető, hogy sokan csak azt hallják meg, hogy Varga Juditot biztosan zsarolják, vagy azt, hogy Magyar Péter egy személyiségzavaros, akit politikai cél vagy bosszú vezérel. Ez a két állítás (és sok másik is) lehet egyszerre igaz, ezért is lenne fontos, hogy megtartsuk a képességünket arra, hogy ne fekete-fehér, igen-nem kategóriákban beszéljünk ezekről a társadalmi kérdésekről.
Az első állításom, hogy egy igazságügyminiszter is lehet áldozat. Mint annyi más tévhit, az is élénken tartja magát, hogy az erőszak a szegények ügye, de empirikus adatokkal éppen az igazolható, hogy sem az erőszak, sem a párkapcsolati erőszak nem korlátozódik egy társadalmi csoportra.
A második állításom, hogy Varga Judit áldozatiságát nem határozhatja meg az, hogy milyen a politikai preferenciánk. Annak megítélésében, hogy egy bántalmazás során mi történt, nem a közvéleménynek, hanem a témával foglalkozó jól képzett szakértőkkel együttműködő hatóságoknak és a bíróságoknak kell döntést hozniuk.
A harmadik állításom, hogy a kormányzatot és a kormányzati megmondóembereket teljesen hidegen hagyta és hagyja most is az, hogy a NANE legóvatosabb becslése alapján is minden héten legkevesebb egy nőt meggyilkol férje vagy volt partnere. Bayer Zsolt írta, hogy „nagyjából tíz éve tudjuk, miképpen bánik a feleségével”.
Vagyis tudták, de nem tettek semmit, sem Varga Juditért, sem a többi áldozatért: ez az az erkölcsi magasság, ahol a kormány a saját bevallása szerint is tart.
2020 végén rendőri jelentés készült arról, hogy egy nő egy rendőr segítségét kérte, mert láthatóan félt, és a rendőri jelenlét nélkül kiszolgáltatott helyzetben lett volna. A nőt a férje nem engedte el, ezért az ablakon próbált kimászni. Vannak a magyar jogrendszernek eszközei az áldozatok védelmére, de ezek nem elég hatékonyak, és ahogy látjuk, úgy sem védik meg az áldozatot, hogy a hatóságnak már tudomása van a helyzetről, mert az áldozathibáztatás az intézményi struktúrát áthatva működik mindaddig, ameddig átfogó szabályozások keretében lépéseket nem tesz ellene a kormány.
A negyedik állításom, hogy az áldozatnak nem lehet felróni, hogy miért nem kért segítséget. Azt a kormányt viszont, amely a fenti információ birtokában nem nyújt védelmet az áldozatnak, illetve semmit nem tesz azért, hogy rendszerszintű védelmet kapjanak a hasonló helyzetben lévő nők, számon lehet és kell is kérnünk.
Ha egy politikai közösség és annak vezetése tíz éve tudja, hogy bántalmazás történik, és arról hoz döntést, hogy a nők, gyermekek és családok védelme helyett elutasítja az Isztambuli Egyezmény ratifikációját, azzal nincs mit beszélni a párkapcsolati erőszakról.
Bármilyen örömteli is lehetne a történetnek az a része, hogy végre egy egész ország beszél a nők és lányok elleni erőszakról és a megoldandó súlyos problémákról, kormányzati válasz nem lesz, mert az elmúlt 15 évben elutasított közpolitikai javaslatok, a "genderideológiával" dobálózás és a nőjogi szervezetek elleni gyűlöletkeltés alapján nem tudnak valódi szakpolitikai választ adni, marad tehát a pillanat uralása.
Minden bántalmazást érintő személyes történet egyben rendszerszintű kérdéseket is felvető közügy. A következő napok beszélgetéseinek arról kellene elsősorban szólnia, hogyan kaphatnak rendszerszintű segítséget a párkapcsolati erőszak áldozatai, és mit lehet tenni az elkövetőkkel. Arról, hogyan beszélünk úgy ezekről az ügyekről, hogy elkerüljük az áldozatok hibáztatását. Arról, hogy megértjük, a párkapcsolati erőszak összefügg a szexuális és reprodukciós jogok kérdésével, a gazdasági kiszolgáltatottsággal és a mai napon is a nőket sújtó 17,5%-os bérszakadékkal.
Ahelyett, hogy szekértábori állásokból próbálnánk megítélni a Magyar Péter és Varga Judit által eltérő, de mindkét esetben politikai okokból a közbeszédbe behúzott bántalmazás-történetet, inkább minél többen támogassuk azokat a szervezeteket, például a NANE Segélyvonalát vagy a Patent Egyesületet - akiknek évtizedes tapasztalata van a nők elleni erőszak áldozatainak segítésében. Emellett ismerjük meg, hogy miről szól valójában az Isztambuli Egyezmény, és mivel lehet meggyőzni a kétkedőket. Uraljuk mi a pillanatot, szóljanak inkább erről az elkövetkezendő napok családi és barátai beszélgetései.