A SZKÓP legújabb részében az Azerbajdzsánban jogellenesen bebörtönzött politikai közgazdász, kutató és politikus, Dr. Gubad Ibadoghlu fiával, Ibad Bayramovval beszélgettünk az édesapja elleni eljárásról, az egészségügyi állapotáról, az azerbajdzsáni elit korruptságáról és arról, miért nem tesz Magyarország semmit az Azerbajdzsánban bebörtönzött politikai foglyokért. PODCAST
Amit már tudunk édesapádról, az az, hogy nyílt kritikusa az azerbajdzsáni kormánynak, és emiatt 2017-ben egyszer már el is kellett hagynia az országot. Idén azonban visszatért, és koholt vádak alapján - miszerint pénzt hamisított a Törökországban terroristaként számon tartott imám, Fethullah Gülen mozgalmával összefüggésben - letartóztatták. Ibad, el tudnád mondani nekünk, miért ment vissza édesapád Azerbajdzsánba, miközben tudta, hogyha megteszi, veszélybe kerülhet?
Két okból ment vissza. Egyrészt mert egy politikai párt, az Azerbajdzsáni Demokrácia és Jólét Párt vezetője, és úgy érezte, kötelessége visszamenni, és irányítani a pártot. Nyilván tudott a kockázatról: korábban is voltak már nehézségei. Például, mielőtt eljött volna, ő volt Azerbajdzsán egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb - civil szervezetének (Economic Research Center, Gazdaságkutató Központ) vezetője is, amit 2014-ben bezárattak, mert apám nem volt hajlandó alávetni a szervezetet a kormány új NGO-kat érintő szabályozásának. Úgyhogy, miután a Gazdaságkutató Központot bedarálták, külföldre ment - és most csak a pártja, meg amiatt jött vissza, hogy láthassa a 75 éves, nagyon beteg édesanyját. Egyébként azt tervezte, hogy októberben újra elhagyja az országot - a drezdai Műszaki Egyetemre ment volna egy ösztöndíjprogram keretében.
Hogy tudtad meg, hogy letartóztatták? Mit éreztél?
Teljesen sokkolt. Csehországban voltam pont egy barátommal, amikor a bátyám felhívott, hogy apánkat letartóztatták. Azonnal elindultam vissza Budapestre, mert akkor még - egy héttel ezelőttig egyébként - Magyarországon éltem. Minden elképesztően gyorsan történt -mintha két perc lett volna az út hazáig. Tényleg sokkoló. Ha egy olyan országban élsz, mint Azerbajdzsán, akkor valahol számítasz arra, hogy ilyesmi fog történni, de felkészülni mégsem lehet rá. És hát, igazából mi, én meg a testvéreim, azt hiszem tudtuk, egészen kicsi korunk óta, hogy benne van, hogy ez fog történni. Apám 25 éve politizál. De felkészülni így sem lehetett rá.
Mikor láttad utoljára?
Június végén. Már az egész család szétszéledt - mind külön élünk, de idén nyáron úgy döntöttünk, hogy összejövünk, és elmegyünk egy hétre Törökországba. Akkor láttam őt utoljára. Egy nappal a bebörtönzése előtt még beszéltem vele telefonon, és egyszer, amikor megtudtam, hogy őrizetbe vették, írtam neki egy SMS-t, amire nyilván sosem kaptam választ.
Lehet tudni, hogy halad a bírósági eljárása? Mi történt legutóbb, és mi várható most?
Azerbajdzsánban gyakorlatilag nem létezik igazságszolgáltatási rendszer. Akárhány azerit megkérdezhetsz erről - 99%-uk ugyanezt mondaná. A törvényhozás, a bíróságok a kormány kezében vannak – a bírói döntéseket a bírák úgy szokták megkapni a kormánytisztviselőktől a tárgyalásokat megelőzően. Ilyen értelemeben gyakorlatilag nem kell megvárnunk apám november végi tárgyalását, hiszem már úgyis tudjuk az eredményt. Mindenki tudja.
Eddig kétszer kérvényeztük, hogy apa had kerüljön börtön helyett házi őrizetbe. Mindkettőt elutasították, minden jogi indoklás nélkül. Ugye, Azerbajdzsánban elméletileg ez úgy működik, hogy a tárgyalást megelőző időszakban a házi őrizetet csak akkor lehet megtagadni valakitől, ha a vádlott közveszélyes, megszökhet az országból, vagy pedig nem működött együtt a rendőrséggel az őrizetbe vétele során, vagy azt követően. Ezek közül egyik sem igaz Dr. Gubad, édesapám esetében, hiszen együttműködött, és nyilvánvalóan nem közveszélyes. Mégis miféle veszélyt jelentene egy 52 éves, cukorbeteg férfi? Ez apa pszichológiai meghurcolásáról szól, semmi másról - arról, hogy rács mögött legyen házi őrizet helyett, amit – ha normálisan működne a jogrendszerünk - engedélyezni kellett volna neki.
Emellett a házkutatás ellen is panaszt nyújtottunk be. A rendőrség apám irodájában, és a bakui otthonunkban is házkutatást tartott - házkutatási engedély nélkül. Az irodát egyébként idézőjelbe tenném, mert amit a hatóságok Dr. Gubad irodájának neveznek, az tulajdonképpen a régi házunk, amiből 2013-ban költöztünk ki, és apa nagyjából már kilenc éve kizárólag csak arra használta, hogy a civil szervezete ellehetetlenítését követően itt tartotta a régi iratokat és számítógépeket. Mindkét kutatás ellen panaszt tettünk, mindkettőt elutasították. Elutasították továbbá a családlátogatásra tett kérvényünket is. Vagyis apa egy ideig a családját sem láthatta - ami az emberi jogai egyértelmű megsértése.
A tetejébe pedig múlt héten újabb vádakat akasztottak a nyakába - most éppen azt, hogy szélsőségesen vallásos anyagokat gyártott és terjesztett. Nincsenek szavaim arra, hogyan lehet az apámat - egy szekuláris, világi embert, egy közgazdászt - ilyesmivel vádolni. Teljességgel nevetséges. Pedig valahol erre is számíthattunk volna, mert a kormánymédia - és itt kell megjegyeznem, hogy az azeri média 95%-a a kormány kezében van, gyakorlatilag azt írnak, amit akarnak, sőt, az újságírói igazolványokat is a kormánynak kell jóváhagyni – heteken keresztül négy-öt cikket publikált arról, hogy apa egy vallási fanatikus. Mindezt elképesztő érvekkel támasztották alá. Egy alkalommal például az volt a magyarázat, hogy apa egyik kollégája a Duke Egyetemről - amikor még az USA-ban tanított - küldött egy támogató üzenetet az egyik volt diákjának, akit szintén Fethullah Gülen mozgalmával összefüggésben tartóztattak le Törökországban. De ha valaki más küld egy üzenetet valakinek, ahoz mi köze van az én apámnak? Szóval ez több mint nevetséges.
Ennek ellenére az új vádak értelmében akár öt év börtönt is kaphat. Az eredeti vádakért – pénzhamisításért - pedig nyolc és 12 között. És mindezen felül azt is meg kell említenem, hogy Fethullah Gülen mozgalmát Azerbajdzsán nem tekinti terrorszervezetnek – az itteni törvények szerint nincs ilyen terrorszervezet. Tehát, elméletben senkit nem zárhatnának börtönbe csak azért, mert összefüggésbe hozzák Fethullah Gülennel.
Akkor szerinted végül is mi a fő oka annak, hogy édesapádat letartóztatták? Az, hogy kritikus volt a kormánnyal, vagy az, hogy politikai fenyegetést jelentett?
Egy ismerősöm korábban azt mondta nekem, hogy az őrizetbe vétele előtti tevékenysége, és a letartóztatásának körülményei Navalnij ügyére emlékeztetik. Amíg Londonban élt – 2021-től mostanáig, hogy vissza nem tért Azerbajdzsánba - nagyon szókimondó volt a kormányunk korrupciós ügyivel kapcsolatban. Márpedig hatalmas botrány volt: a Panama Iratokban ugyanis felbukkant Azerbajdzsán, pontosabban az, hogy az azeri elitnek - főleg az uralkodó családnak és a hozzájuk köthető személyeknek - rengeteg ingatlanja van az Egyesült Királyságban, valami 100 millió fontnál is nagyobb értékben. Apa ezt a korrupciót akarta minél jobban leleplezni – cikkeket írt róla, élő felvételeket készített a YouTube csatornájára, emberekkel beszélt, még ezekhez az ingatlanokhoz is elment, hogy többet tudjon meg. És ezt nem úgy fogta fel, hogy dolgozik, hanem mint társadalmi kötelességet - ami ahhoz kell, hogy felszámolja a korrupciót a hazájában.
Közvetlenül a bebörtönzése előtt például a Karabah régió kapcsán kutatott, ahol most nagyon nagy szabású építési projektek zajlanak, és apa megírta, hogy ezeket a projekteket a török és az azeri kormány úgy használja pénzmosásra, hogy nyilvános pályáztatási folyamat nélkül meghívásos alapon bíznak meg török építőipari cégeket. Az egész az oligarchák nagy játszótere, ahol jól megtömhetik a zsebüket - és ezt egyedül az én apám írta meg. Nagyon elkötelezetten fel akarta tárni ezeket a visszaéléseket, és ilyen szempontból egyfajta híd volt a nyugati világ és Azerbajdzsán között - sokszor rajta keresztül tudták meg, mi történik nálunk. És ez fontos, mert szerintem kevesen tudják, hogy Azerbajdzsán autoriterré változott - hogy az egész ország egyetlen nagy börtön.
Dr. Gubad korrupcióellenes és politikai tevékenysége mellett pedig van még egy dolog, amit fontos megemlíteni, mert szerintünk ez volt az utolsó szög a koporsóban. Apám idén létrehozott egy jótékonysági alapot Angliában azzal a céllal, hogy az azerbajdzsáni diákok külföldi továbbtanulását finanszírozza - méghozzá egy szerintem egészen egyedülálló módon.
Miután kirobbant az azeri elit korrupciós botránya - ami egyébként az Azerbajdzsáni Mosoda néven híresült el – azeri tisztviselőktől és oligarcháktól több millió fontot koboztak el. Csak hogy pár példát mondjak: ott volt Javanshir Feyziyev ügye - aki egyébként, korruptsága ellenére az azeri parlament tagja – akitől 5,6 millió fontot foglalt le az Egyesült Királyság Bűnüldözési Ügynöksége (National Crime Agency), mert képtelen volt megmagyarázni, honnan jött a pénz. Vagy Izzat Javadováé (Ilham Alijev azeri elnök unokahúga), aki 6,4 milliót vesztett. Apám az ezek által az emberek által ellopott pénzt akarta visszaforgatni az oktatásba - úgy, hogy a Bűnüldözési Ügynökséggel együttműködve a lefoglalt összeget becsatornázza a jótékonysági szervezet, az Azerbajdzsán Ifjúsági Oktatási Alapítvány finanszírozásába.
És hát, ezt már nem tűrte el az azeri vezetés. És miért is tette volna: az olyan kormányok, mint a miénk, a saját kezükben akarják tartani az oktatást és az ösztöndíjakat, hiszen ha te finanszírozod a diákokat, akkor egyrészt tudsz róluk mindent – ki hova megy, ki kerül rangos pozíciókba -, másrészt pedig könnyebben irányíthatod őket, és használhatod fel a tudásukat a saját hasznodra. Ha mindezt viszont ezt olyan ember teszi, mint Dr. Gubad, az az azeri kormánynak azt jelenti, hogy egy ellenzéki neveli ki a diákokat, és az súlyos veszélyt jelent a rendszerre.
Egy érvényben lévő korlátozás értelmében Azerbajdzsánban csak akkor veszik nyilvántartásba a politikai pártokat, ha legalább 5000 taggal rendelkeznek - és édesapád küzdött is ezzel, hogy nem sikerült regisztráltatnia a saját mozgalmát. Mi történik akkor a politikai ellenzékkel? Van egyáltalán működőképes azeri ellenzék?
Papíron igen, a valóságban nem. Idén legalább 30 ellenzéki párt töröltette már magát a nyilvántartásból, mert tudják, hogy nem fognak tudni találni 5000 tagot. De még ha találnának is... vajon akkor tényleg tudnának pártként regisztrálni? Ez itt a kérdés. Mert apa esetében például a kormány törvénytelen indokkal utasította el az Azerbajdzsáni Demokrácia és Jólét Párt - illetve igazad van, így mozgalmat kellene mondanom – nyilvántartásba vételét, ötször is, hiába felelt meg a mozgalom minden feltételnek. És meg is tehetik. Kitalálnak valamilyen kifogást, aminek igazából semmi értelme, és kész. És ehhez jönnek hozzá a bebörtönzések. Politikai pártok vezetői, tagjai... nagyon sokan vannak börtönben.
Azt is fontos tudni, hogy egy politikai párt tagjának lenni Azerbajdzsánban sokszor a megélhetésed kockáztatását jelenti. Azokhoz, akik valamilyen kormányhivatalban dolgoznak és belépnek egy pártba, másnap odamegy a munkaadójuk azzal, hogy vagy kilépsz, vagy kirúglak. Apa pártjában is sokan voltak olyanok, akik ezért hagyták ott a mozgalmat. Mindeközben aktívan figyelik még a közösségi médiás tevékenységeidet is. Volt egy barátom, aki egyszer megosztotta az egyik posztomat Dr. Gubadról. Az eredmény az lett, hogy rengetegen törölték őt az ismerőseik közül.
Ilyen politikai közegben milyen esélyei vannak Azerbajdzsánnak egy jobb jövőre? Hogyan lehet a mostani helyzetet megváltoztatni működőképes politikai ellenzék nélkül?
Szerintem a legnagyobb probléma még csak nem is ez, hanem a gazdasági kapcsolatok. Azerbajdzsán rengeteg olajat és gázt ad el európai országoknak. Szerbia, Románia, Görögország, Olaszország és Magyarország is fontos kereskedelmi partner – Alijev nem régen járt is Magyarországon. Végtelenül elszomorító, hogy az uniós országok egy ilyen autokrata országgal üzletelnek - főleg azért, mert minden fillér, amit az azerbajdzsáni kormány Európától kap, arra megy el, hogy Alijev megszilárdítsa a rendszerét, és elnyomja a saját népét.
Augusztus elején 208 politikai fogoly volt Azerbajdzsánban, míg tavaly szeptemberben csak 99. Tizenegy hónap alatt több mint megduplázódott azoknak a száma, akik politikailag motivált vádak miatt ülnek. Erről szól ez a rezsim - bebörtönözni mindenkit, aki az ellenállás csak minimális jelét is mutatja.
És nem tudom, változhat-e úgy bármi is, hogy a rendszert közben kívülről pénzelik. A pénz hatalom. Az egyetlen reális lehetőség, amit látok, az a nyugatra történő gázértékesítés csökkentése lenne. Az Európai Bizottság tavaly azon az alapon szerződött le Azerbajdzsánnal gáz- és olajszállításra, hogy alternatív partnerekre van szüksége Oroszország helyett. Na de... mégis milyen értelemben alternatívája Azerbajdzsán Oroszországnak? Ha ránézel az azeri demokrácia indexre, akkor látod, hogy a két ország nagyjából ugyanott tart. A rendszer ellenségeinek meggyilkolását leszámítva az azeri kormány követi szinte az összes orosz gyakorlatot: bezúzza az ellenzéket, bebörtönzi a vele szemben kritikusokat, és rájátszik a nacionalista, hazafias érzelmekre, hogy manipulálja az embereket. Ami Oroszországnak Ukrajna, az nekünk Örményország. Mégis mi a különbség? Hogy nevezhetik Azerbajdzsánt megbízható partnernek Oroszországgal szemben? Pedig ez a helyzet. És amíg a pénz jön, addig ez a rezsim valószínűleg marad.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit Magyarországhoz, mert említetted is már, és szerintem fontos. Amellett, hogy a családod több szálon is kapcsolódik Magyarországhoz - édesapád tanított a CEU-n, amíg az egyetem Budapesten volt, majd a Közszolgálati Egyetemre is visszatért vendégelőadóként -, tudjuk, hogy Orbán Viktor és Ilham Alijev között jó a viszony. Mit gondolsz, fel kellene szólalnia a magyar kormánynak az olyan azeri politikai foglyokért, mint Dr. Gubad? És ha igen, szerinted milyen lépéseket kellene tenniük?
Amikor apa bebörtönzését követően visszajöttem Budapestre, találkoztam a külügyi hivatal egyik munkatársával, aki közölte velem, hogy a kormány irányelvei szerint Magyarország nem avatkozhat bele a kereskedelmi partnerei belpolitikájába. Tudva ezt egyáltalán nem meglepő, hogy Magyarország fenntartások nélkül üzletel olyan államokkal, mint Oroszország, Kína, Törökország vagy Azerbajdzsán. Amíg kereskedelmi partnerek vagyunk, nem érdekel, mi történik az országon belül, ez a politikájuk. Amit teljesen őszintén még meg is tudnék érteni - ha azt látnám, hogy Magyarország profitál egy ilyen irányelv követéséből. De hát, láthatóan nem profitál. Nyilván nem vagyok magyar, de hat évig éltem itt, ebből három éven keresztül adót is fizettem, és vannak magyar barátaim. Miközben a magyar kormány szemet huny az üzletei partnerei visszaélései felett a gazdasági helyzetre hivatkozva, Magyarországon magasabb az infláció, mint bármelyik másik uniós országban. Az ismerőseim szerint a megélhetés majdnem, hogy lehetetlen, sokan máris elköltöztek, mások pedig folyamatosan azt latolgatják, hova mehetnének. És innentől kezdve a magyar kormány irányelveinek nincs értelme. Miért kell együttműködni Kínával vagy Oroszországgal, miért kell olyan országok vezetőit meghívni az augusztus 20-i ünnepségre, mint Tádzsikisztán vagy Azerbajdzsán, ha a magyar emberek ebből gazdaságilag nem profitálnak?
Én azt vártam volna a magyar kormánytól, hogy a nyugati értékekkel összhangban cselekedjenek. És nem értem miért nem teszik. Nem az Európai Unió miatt történt Magyarországgal ‘56 októberében az, ami. Hanem az oroszok miatt. Magyarország úgy partnere most Oroszországnak, hogy a gondolkodásmód ott nem változott meg – ugyanolyan imperialista, mint eddig. Ezért támadták meg Ukrajnát is, mert abban vannak, hogy a posztszovjet országok területileg hozzájuk tartoznak. Magyarország saját magát sodorja veszélybe azzal, hogy ilyen országokkal üzletel. És bárcsak ne így lenne. Azt, hogy az Unió és az Európa Tanács tagjai vagytok, a kormányotok arra is használhatná, hogy tegyen az ilyen autoriter rezsimek ellen – mert demokratikusnak lenni szerintem végső soron azt is kellene jelentenie, hogy nem kötünk szövetséget antidemokratikus államokkal. Amik bebörtönzik a kritikusaikat és megölik a politikai riválisaikat. És tudom, hogy a velem egykorú magyar fiatalok hasonlóan gondolkodnak, és inkább a nyugati, mint a keleti értékek felé húznak.
Beszéljünk még egy kicsit édesapádról és különösen az egészségügyi állapotáról. Dr. Gubad szívbetegséggel, cukorbetegséggel, vesebetegséggel is küzd, és ennek ellenére rendszertelenül kapja a gyógyszereit. Miért?
Pszichológiai bántalmazás. Ha csak azt nézed, hogy a cellájában 37 napja nem kapcsolták le a villanyt... Ami egyébként tényleg így van. Estenként mindenhol leoltják a villanyokat, kivéve nála. Ez pszichológiai bántalmazás. A gyógyszerek megtagadása pedig a fizikai része. Azt akarják elérni, hogy annyira tönkre menjen az egészsége, hogy ha egyszer ki is jön a börtönből, már ne tudja folytatni a munkáját. Amellett, hogy cukros, magas a vérnyomása, kilenc tablettát szed naponta, gyenge a jobb szeme, de legutóbb azt mondta, már a ballal is alig lát. Azoknak, akik ilyen súlyos egészségügyi állapotban vannak, rendszeres orvosi vizsgálatra lenne szükségük, de mióta börtönbe került, apát csak egyszer vizsgálták meg a börtön orvosai - és hiába kértük őket, hogy tegyék meg megint, nem voltak rá hajlandóak. Azt ugyan jelezték, hogy apának több gyógyszerre lenne szüksége, de nem adnak sem receptet, sem semmi olyan hivatalos dokumentumot, amivel ki is válthatnánk őket. Már azzal is próbálkoztunk, hogy bevontunk egy kifejezetten politikai foglyokkal foglalkozó grúz NGO-t, akik saját szakemberekkel elvégezték volna dr. Gubad vizsgálatait, de a börtön ezt sem engedélyezte. Voltak napok, amikor egyáltalán nem kapta meg a gyógyszereit. A múltkor, mikor beszéltünk vele, elmondta, hogy 15 kilót fogyott. Gondolj bele, 15 kilót, az ő korában. Ez nem normális.
De akkor ezek szerint legalább tudtok vele kommunikálni.
Tudunk, az ügyvéden keresztül. Sőt, valószínűleg azért, mert a bebörtönzése elég nagy felháborodást keltett, megengedték, hogy anya meglátogassa őt, kétszer is. Az első látogatást viszont csak 28 nappal a letartóztatása után sikerült kicsikarni.
Két személyesebb kérdésem lenne még az interjú végére. Az első az, hogy mit mondanál, mi a legnagyobb lecke, amit édesapádtól tanultál?
Sok minden van. Apának nagyon kemény élete volt. 14 évesen vesztette el az apját, ‘92-ben az édesanyjával és a négy testvérével együtt el kellett menekülniük az otthonukból a háború miatt. Gyakorlatilag nincstelenül jöttek Bakuba, és sokáig kollégiumban laktak, hatan egy szobában. És ennek ellenére mindig arra tanított, hogy harcoljak azért, amiben hiszek. Hogy ne hagyjam magam megfélemlíteni vagy befolyásolni. Nála a kormány megpróbálkozott ezzel – teljesen biztos vagyok benne, hogy még a civil szervezete ellehetetlenítése előtt megpróbálták rávenni, hogy működjön együtt a kormánnyal - sokan meg is tették, sok másik szervezet csak így tudta elkerülni, hogy bezárják - de apa visszautasította. Nem is tudta tovább működtetni az NGO-ját. Pontosan azért mert mindig is harcolt a dolgokért, amikben hitt.
Mit mondanál azoknak, akik most hallgatják ezt a podcastot – mit tehetnek ők, hogy segítsenek édesapádnak kiszabadulni a börtönből?
Beszéljenek az ügyről, osszák meg, ahol csak tudják. A figyelem rendkívül fontos. Ha csak arra gondolsz, hogy a demokráciákban a döntéshozókat az emberek választják... akkor, ha az embereknek fontos egy ügy, akkor a döntéshozóknak muszáj annak megfelelően cselekedniük. Ha a nyilvánosság nyomást gyakorol, akkor a hivatalnokoknak, a parlamenti tagoknak, kormánytisztviselőknek kötelességük azt figyelembe venni. Úgyhogy nagyon örülnék, ha minél többen megosztanák apa történetét, és arra kérek mindenkit, akinek van erre ideje, hogy tegye meg, beszéljen róla például a közösségi felületein, vagy a barátaival, ismerőseivel. Azerbajdzsán nagyon közeli ország, és mégis sokan nem tudják mi történik ott... ezért kell az ilyen dolgokról mindig beszélnünk. Mert máskülönben titokban maradnak.