Élethez, szabadsághoz, biztonsághoz való jog; a magánélet védelme; a kegyetlen vagy megalázó bánásmód, illetve az önkényes letartóztatás elleni védelem: csak néhány az alapvető emberi jogok közül, amelyeket olyan nemzeti és nemzetközi emberi jogi egyezmények garantálnak, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, az Emberi Jogok Afrikai Chartája vagy az ugandai alkotmány is - és amelyeket mégis semmibe vett Uganda elnöke, amikor május 29-én aláírta a világ egyik legszélsőségesebb homofób és transzfób törvényét.
A törvényjavaslat első verzióját március 21-én szavazta meg az ugandai törvényhozás csaknem összes képviselője. Az akkori változatot - ami azokat az embereket is büntette volna, akik az LMBTQI közösség tagjaiként azonosítják magukat - Yoweri Museveni elnök azonban nem írta alá, hanem módosító javaslatokkal visszaküldte a parlamentnek, arra hivatkozva, hogy a törvénynek figyelembe kell vennie azokat a “pszichésen zavart” embereket, akik rehabilitációt szeretnének kérni. A törvényjavaslatot ezt követően a parlament újból felterjesztette, elfogadásával pedig egy olyan törvény lépett érvénybe, amely a homoszexuális párkapcsolatban élőket életfogytiglani börtönnel, szélsőséges esetben pedig halálbüntetéssel sújtaná.
Mik az előzmények?
Afrikában nem újkeletű a homoszexualitás kriminalizálása. Az ILGA adatbázisa szerint jelenleg 32 afrikai országban büntetik valamilyen formában az azonos nemű szexuális kapcsolatokat - ebből két országban (Mauritánia és a mostani törvény értelmében Uganda) van érvényben halálbüntetés is, illetve másik két ország (Nigéria és Szomália) azon területein, ahol a törvényhozás a szélsőséges iszlám jogrendszer, a saría szerint történik.
A halálbüntetés sérti az élethez való jogot, így az Amnesty International álláspontja és a nemzetközi emberi jogi egyezmények szerint soha, sehol és semmilyen körülmények között nem elfogadható - ennek ellenére Uganda vezetése már korábban is megpróbálta törvénybe írni.
Az első homoszexualitást büntető törvényeket még a brit gyarmati uralom idején hozták meg Ugandában - annak ellenére, hogy azóta számos kutatás bebizonyította, hogy az azonos nemű szexuális kapcsolatok teljeséggel elfogadottnak számítottak ebben a térségben a keresztény hittérítést és a kolonizációt megelőzően. A keresztény-konzervatív alapokra hivatkozó homofób és transzfób retorika tehát a gyarmatosítókkal együtt jött az országba és öröklődött tovább az ugandai törvényhozásba, meghonosítva a gondolatot, hogy a korábban teljesen normálisnak tekintett azonos nemű szexuális-szerelmi kapcsolatok természetellenesek. A melegeket diszkrimináló törvények pedig azóta is ezen a szemléleten alapszanak.
Jó példa lehet erre az a 2009-ben benyújtott rendelet, amely a mostani, 2023-as (és az egyel korábbi, 2014-es) homofób és transzfób törvény előzményének is tekinthető. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy Uganda egy olyan törvénycsomagot akart bevezetni, amely azonos nemű szexuális kapcsolatok esetén életfogytiglani börtönbüntetést, a “homoszexualitás bűncselekményének minősített eseteivel” kapcsolatban pedig halálbüntetést helyezett kilátásba (ez a mostani törvény értelmében jelenleg érvényben van). A törvénytervezet utolsó szakasza ezen kívül azt is kimondta volna, hogy Uganda hatályon kívül helyezheti minden olyan nemzetközi jogi kötelezettségét, amelyet ellentétesnek tart a törvényjavaslatban megfogalmazottakkal – annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Afrikai Bizottsága és az ENSZ Biztonsági Tanácsa is világossá tette, hogy egy ország a saját törvényei alapján nem mondhatja vissza a nemzetközi emberi jogi kötelezettségeit.
A 2009-es homofób és transzfób törvényjavaslatot nemzetközi felháborodás követte, aminek köszönhetően - habár a homoszexualitás maga bűncselekmény maradt - a megszavazását halogatni kezdték az ugandai parlamentben. Négy évvel később - 2013 végén - a törvényhozás aztán felterjesztett egy ehhez nagyon hasonló (és egyéként ugyanolyan elnevezésű) törvényjavaslatot, amely – a halálbüntetést leszámítva - ugyanúgy életfogytiglani börtönbüntetést javasolt azokra, akik azonos neműekkel létesítenek szexuális kapcsolatot, és hét év börtönt azokra, akik “népszerűsítik” a homoszexualitást. A törvényt Yoweri Museveni – Uganda egyébként veteránnak számító elnöke, aki 86 óta vezeti az országot - 2014 februárjában írta alá. Az új rendelkezések márciusban léptek hatályba, és habár nem voltak hosszú életűek - az ugandai alkotmánybíróság nem egész fél évvel később, 2014 augusztusában megsemmisítette a törvényt - arra elegendőek voltak, hogy normalizálni kezdjenek diszkriminatív, homofób és adott esetben erőszakos cselekedeteket.
A Human Rights Watch (HRW) jogvédő szervezet például számos olyan LMBTQI emberrel készített interjút, akik utcára kerültek, mert a főbérlőik attól féltek, a börtönt kockáztatják, ha melegeknek adják ki a lakásaikat. Megugrott az önkényes letartóztatások száma, gyakoribbak lettek az LMBTQI emberekkel szembeni rendőri visszaélések, nehezebb lett a meleg közösség megfelelő egészségügyi ellátáshoz és a HIV megelőzéssel és kezeléssel kapcsolatos információkhoz való hozzáférése. A törvény legrosszabb hatása egyértelmű volt: azt a hamis látszatot keltette az ugandai társadalomban, hogy a megbélyegzés és mások bántalmazása elfogadható, sőt, törvény által legitimált. Ennek fényében pedig hiába vonták vissza a homofób és transzfób törvény 2014-es verzióját, a káros mintázatok fennmaradtak, az idei törvény egyik legnagyobb veszélye pedig éppen az, hogy ezeket újra megerősíti.
Mi a baj a mostani törvénnyel?
A gyűlöletbeszéd és gyűlöletbűncselekmények normalizálása mellett a 2023-as homofób és transzfób törvény legsúlyosabb hatása, hogy a következtében Ugandában olyan embereket börtönözhetnek be és végezhetnek ki, akik nem követtek el bűncselekményt. A jelenlegi szabályok szerint a halálbüntetést a “homoszexualitás bűncselekményének minősített esetei” esetén lehet alkalmazni, ami a konszenzus nélküli - tehát erőszakos - azonos nemű szexuális bűncselekményekre, vagy pedig a HIV-vel élők szexuális kapcsolataira vonatkozik. Fenntartva azt az álláspontot, hogy a halálbüntetés soha, semmilyen körülmények között nem elfogadható, érdemes hangsúlyozni, hogy ebbe a rendszerbe olyan emberek kivégzése is belefér, akik közös beleegyezésen alapuló párkapcsolatban élnek.
A törvény HIV-vel kapcsolatos hatásai átvezetnek egy másik súlyos problémához. Az AIDS Ugandában a mai napig az egyik legnagyobb egészségügyi kihívás, ennek ellenére mégis egy olyan terület, ami 2014-ben és most is a homofób törvények célkeresztjébe került. A most elfogadott szabályok szerint akár húsz év börtönt is kaphatnak azok, akiket a homoszexualitás “népszerűsítésével” vádolnak - az pedig, hogy mi tartozik ebbe a kategóriába, annyira homályosan van megfogalmazva, hogy az LMBTQ jogi érdekérvényesítéstől a HIV-vel kapcsolatos tanácsadásig gyakorlatilag bármire szabadon ráhúzható.
Az, hogy hogyan nyilvánult meg ez a gyakorlatban, egyértelműen kiderül a HRW 2014-es riportjából. 2014 tavaszán, nem sokkal az akkori melegellenes törvény hatályba lépését követően az ugandai rendőrség razziát tartott egy amerikai támogatásból működő HIV kutatóközpontban, amely a kezelések mellett tanácsadást is végzett, illetve bezárattak két olyan civil szervezetet, amelyek szexuális oktatással és HIV teszteléssel is foglalkoztak. Ezt követte tavaly az egyik legnagyobb LMBTQI érdekvédelmi csoport, a Szexuális Kisebbségek Ugandában (Sexual Minorities Uganda, SMUG) felszámolása.
Hogyan segíthet a nemzetközi nyomás és mit tehetsz te?
A nemzetközi nyomásnak számtalan formája lehet. Amikor 2014-ben elfogadták a homofób és transzfób törvényt, a nemzetközi közösség szankcionálni kezdte Ugandát - a legtöbb ország úgy, hogy visszavágta a szub-szaharai afrikai országnak folyósított nemzetközi támogatások egy részét, amelyek akkor Uganda büdzséjének több mint 20%-át tették ki. A törvény következtében tehát különböző államok és szervezetek - például a Világbank is - több millió dollárt tartottak vissza Ugandától.
A nyomásgyakorlásban kiemelkedő szerep jutott az USA-nak, ami azért is fontos, mert az Államok a mai napig Uganda legnagyobb ODA (Official Development Aid, hivatalos fejlesztési támogatás) donorja – az ebben a formában küldött támogatások legnagyobb részével pedig a HIV kutatásokat finanszírozza: azt a szektort, amit gyakorlatilag ellehetetlenítenek Uganda melegellenes törvényei.
Azt, hogy most, a törvény legújabb változatának bevezetésével várható-e, hogy egyes országok szankcionálják-e Ugandát, és milyen formában, nehéz megmondani, az mindenesetre biztos, hogy Antony Blinken amerikai külügyminiszter a törvény aláírásnak másnapján már belengette az egyes ugandai tisztviselőkre vonatkozó vízumkorlátozások bevezetését - egy olyan lépést, amelyet az USA 14-ben is bevetett Ugandával szemben.
Addig is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy minden egyes nappal, amíg ez a törvény életben van, az ugandai társadalomban mélyül az a fals kép, hogy a diszkrimináció és a bántalmazás rendben van. Ezzel pedig csak egy másik fajta nemzetközi nyomás veheti fel a harcot – az a fajta szolidaritás, amelyet szerte a világból vállalhatunk az ugandai szexuális és nemi kisebbségekkel.
Ha elítéljük a törvényt, azzal együtt azt is megmutathatjuk, hogy a gyűlöletbűncselekmények és a megbélyegzés semmilyen szinten nem normalizálhatók - és egyúttal azokban az emberekben is tarthatjuk a lelket, akik Ugandában vagy Ugandából elmenekülve, de tovább harcolnak azokért az alapvető emberi jogokért, amelyek járnak nekik.