A SZKÓP legújabb epizódjában az Amnesty Magyarország két munkatársával, Mihály Eszter LMBTQ jogokkal foglalkozó szakértővel, és Tatai Bartal Krisztián telemarketingessel beszélgettünk a transz és melegjogok helyzetéről Magyarországon és a világ más országaiban is. Podcast.
Az interjú az Amnesty Magyarország podcast csatornáján megjelent legfrissebb epizód írott verziója.
Eszti, hozzád lesz az első kérdésem, hogy kerültél az Amnesty-hez, mi a szakmai utad, mióta foglalkozol LBTQ+ jogokkal?
Eszter: Én 2016 decemberében végeztem a jogi karon, jogász vagyok, utána pedig egy emberi jogokkal foglalkozó ügyvédi irodánál dolgoztam ügyvédjelöltként. Amikor 2020-ban, a 33-as paragrafus miatt alkotmányjogi panaszt kellett írni, akkor azt én csiáltam az irodán belül: így kötődöm Krisztiánhoz is. Az ez egy meghatározó dolog volt számomra, egyre inkább úgy éreztem, hogy az emberi jogokon belüli is az LMBT+ jogokkal foglalkozni nagyon fontos Magyarországon. Az Amnesty-nél pedig idén februárban kezdtem.
Szuper köszi és akkor Krisztián, kérlek te is mesélj magadról egy kicsit, egyrészt arról, hogy neked honnan jön az Amnesty-s kapcsolódásod, illetve, hogy hogyan kapcsolódsz a podcast témájához is?
Krisztián: Én biológiára jártam az egyetemen, és utána kereskedelemben helyezkedtem el, tehát egyáltalán nem kapcsolódik semmi semmihez. Később kreatív szakmákkal kezdtem foglalkozni, és aztán ahogy haladtam előre kis életem útjában, hát ugye a tranzíciómban is, éreztem, hogy valami nem stimmel. Soha nem találtam magamat, nem találtam a helyemet; ez egy önismereti folyamat is volt, és hát, tulajdonképpen így kötődőm az LMBTQ+ közösséghez, akikért szintén tenni akartam valami többet: valamit azon kívül is, amit az én kis életemben, saját kis küzdelmemben teszek. Ehhez az Amnesty egy nagyon jó platformot tudott biztosítani, úgyhogy nagy örömömre tavaly novembertől már én is itt lehetek.
Hogy érzed, megtaláltad azt, amit a saját személyes utadon kerestél?
Krisztián: Hát ezt több részre lehetne bontani, mert több ponton keresi az ember az önazonosságot az életében. De ha konkrétan a transzneműségről beszélünk, akkor ez mindenre kiterjedt. Tehát emiatt semmilyen szinten nem találtam a helyemet, sem munka, sem szakma, sem magánélet terén: ezért volt ez az az első lépés, amit meg kellett tennem ahhoz, hogy a jövőben önazonos életet tudjak élni. Most ez egész jó úton halad szerintem, az utóbbi öt évben nagyon-nagyon sok minden történt, ami efelé ment előre, csak azt sajnálom, hogy azokat az éveket, ami ezt megelőzi, nem adja vissza senki.
Most ezt kicsit kinyitnám, átvinném egy nemzetközibb szintre. A legutóbbi sürgős akció kampányunk az éppen annak a kapcsán indult, hogy Ugandában bevezettek egy törvényjavaslatot, ami nagyon-nagyon súlyos, életfogytiglanig tartó börtönbüntetéssel, sőt akár halálbüntetéssel is büntetné az azonos nemű párkapcsolatban élőket. Mit gondoltok erről?
Eszter: Én ezt a kérdést két részre bontanám. Egyrészt a halálbüntetés, meg az életfogytig tartó szabadságvesztés emberi jogi szempontból már önmagában egy olyan probléma, ami nemzetközi jogi egyezményeket sért, például a kínzás tilalmába ütközik. A másik, hogy a homoszexualitás kriminalizálása, ami attól függetlenül, hogy milyen büntetés jár érte, szintén sérti az emberi jogi egyezményeket, és teljesen elfogadhatatlan. És amit még fontos kiemelni az ugandai helyzettel kapcsolatban, az az, hogy a homoszexualitás népszerűsítése is bekerült a büntethető kategóriába, ami ellehetetleníti az LMBTQI aktivisták működését. Nekünk, magyaroknak egyébként nagyon ismerősen cseng ez a kifejezés, hogy a “homoszexualitás népszerűsítése”. Ugyanis a propagandatörvény óta ez nálunk egy tilalmazott dologként jelenik meg, de például a lineáris média szolgáltatások sem mutathatnak ilyen tartalmakat tizennyolcas karika nélkül. Úgyhogy ilyen szempontból [az ugandai helyzet] itt Magyarországon különösen félelmetesen hangzik.
Krisztián: Én borzasztóan sajnálom, hogy vannak olyan nemzetek, amelyek politikai eszközként használják mások életét, és azt gondolják, hogy így tudnak maguknak teret nyerni. Ez bárhol a világban egy borzasztó tendencia, és egyre többször látom azt, hogy ehhez folyamodnak akár már hatalmon lévő, akár hatalomra vágyó politikusok - nem tudom sajnos másként megfogalmazni, ők csinálják ezt igazából.
Eszti, a törvényjavaslat szerint Ugandában a halálbüntetés, a homoszexualitás bűncselekményének minősített esetén járna. Elmagyarázod, hogy szakértői szempontból ez mit jelent?
Eszter: Amennyire én tudom az Ugandai helyzetet, ott kifejezetten azok számítanak minősítenek esetnek - tehát súlyosabb büntetést azokban az esetekben adhatnak - ahol a beleegyezés hiánya jelenik meg, tehát fenyegetéssel, erőszakkal vagy olyan személy sérelmére követnek el a szexuális cselekményt, aki nem tud beleegyezni, fogyatékosság vagy más állapot miatt. Másrészt vannak olyan részei ennek, amelyek a HIV pozitív embereket érintik, illetve, a beleegyezés hiánya még a gyerekek esetében fordulhat elő. Tehát ezekben az esetekben járhat halálbüntetés, de ez egy nagyon széles spektrum, és szerintem egyáltalán nem lehet összevetni azt, hogy valaki HIV pozitívan egy konszenzuális homoszexuális kapcsolatban él azzal, hogy valaki szexuális erőszakot követ el. Egyébként pedig a halálbüntetés léte sehol sem oké, attól függetlenül, hogy kit büntetnek vele.
Így van, és a hallgatók figyelmét felhívva rá, ha már régóta követtek minket, akkor tudjátok, de érdemes mindig elmondani, hogy az Amnesty International minden körülmények között ellenzi a halálbüntetést. Ez nagyon fontos, hogy kiemelted Eszti, köszi. És Krisztián hozzád egy másik kérdésem lenne, te ugye telemarketinges vagy és te tudod, azt, hogy az Amnesty-nél nagyon sokszor foglalkozunk kifejezetten LMBTQI témákkal, és vannak olyan petícióink, amelyek külföldi LMBTQI jogokat érint. Amikor egy ilyen, Magyarországon egyesek szerint megosztónak tartott témáról beszélgetsz telefonon, akár egy Amnesty támogatóval, akár egy saját ismerőssel, akkor szoktál esetleg saját tapasztalatokra hivatkozni?
Krisztián: Előfordult ilyen egyszer. Az egy nagyon-nagyon kemény beszélgetés volt, ott éreztem, hogy muszáj, hogy elmondjam a saját tapasztalataimat, mert azt gondoltam, hogy valóban hiteles lehet ez az ő számára. Ilyenkor nehéz az embernek a saját érzelmeit is szabályozni; mikor visszahallja azt a sok blődlit, ami egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Úgyhogy igen, volt olyan, hogy úgymond “felfedtem” magamat a hölgynek, de érezhető volt rajta, hogy egyszerűen nem jutott el hozzá, hogy mi a valóság és a propaganda között a különbség. Tehát, borzasztóan megosztja, ahogy te is mondtad a társadalmat, baráti körökben is, Amnesty támogatók között is.
És hogy érezted javult ez a megosztottság a beszélgetésetek után?
Krisztián: Hát a hölgy kedves volt egyébként, de nem tudtam áttörni rajta. Egyszerűen nem akarta elfogadni, ragaszkodott ahhoz, amit ő gondolt. Arra hivatkozott például, hogy “ilyet nem lehet csinálni” például a név és nemváltással kapcsolatban, hogy olyan nincs, hogy valaki úgy néz ki, mint egy nő és férfi papírjai vannak, ilyet nem lehet. Tehát így próbálta magának megmagyarázni ezt.
Visszakapcsolnék még egy picit Ugandára: ugye Uganda elképesztően konzervatív ország, és egyben annak a harminc afrikai államnak az egyike, ahol sajnos már nagyon régóta törvényileg korlátozzák a melegjogokat. Szerintetek van valamilyen módja annak, hogy ezen hosszútávon változtasson egy olyan ország, ahol már csak a történelmi múltból adódóan is elnyomják a szexuális és nemi kisebbségek jogait?
Eszter: Nagyon Uganda specifikus választ nem fogok tudni adni, mert hiányzik a tudásom a kulturális háttérről, de ugye Magyarország is azt állítja magáról, hogy a keresztény hagyományok miatt hoz olyan - idézőjelben - “gyermekvédelmi” törvényeket, amelyek rendkívül diszkriminatívak az LMBTQI közösséggel. Ezekkel kapcsolatban alapvetően mindig nagyon sokrétű, átfogó megoldást, megközelítést kell alkalmazni, aminek kulcsfontosságú része az oktatás és az érdekképviselet. Hogyha Ugandára gondolunk, jelenleg ott szerintem az egyik legfontosabb dolog, hogy a helyi LMBTQI érdekképviseleti szervezetek, amiknek ugye a működését a kriminalizálásuk ellehetetleníti, valamilyen módon mégis támogatást kapjanak. Egyrészt mert ők tudják, hogy hogyan lehet segíteni a helyi közösségeknek, ők azok, akiken keresztül akár mentális egészségügyi segítséget is lehet nyújtani az érintetteknek és ők tudják a jogi segítségnyújtást is megszervezni. Hosszútávon nagyon fontos az oktatás, hogy felerősítsék az LMBTQI közösség tagjainak a hangját - a személyes tapasztalatok megosztása pedig kiemelkedően fontos, mert csak így, az empátián keresztül lehet megváltoztatni egy egész társadalomban a különböző sztereotípiákat. Persze a nemzetközi nyomás gyakorlás is nagyon kell ilyenkor.
Krisztián, te mit gondolsz erről?
Krisztián: Maximálisan egyet értek azzal, amit Eszter mondott. Ez valóban egy polip, aminek sok csápja van és mindenhova elér. Ahogy Eszti is mondta, a mentális, pszichés támogatás nagyon fontos, mert hát ebből nagyon könnyen ki lehet fogyni. Hiába próbálja az ember a sorstársát, a közösséget erősíteni, ha nagyon hamar és könnyen kimerül. Szükség van külső támogatásra, a családra is például, elengedhetetlen lenne a család. Például amikor azt én hallom, hogy a szülők kivágják a gyereket a családból azért, mert homoszexuális, azt én nem is tudom értelmezni.
A korábbi adásban egy másik Amnesty-s kollegával, Nagy Nikóval, az Amnesty Szlovákia junior kampánykoordinátorával beszélgettünk a szlovák LMBTQI jogok helyzetéről, illetve arról, hogy az ott szintén nem régiben iktatott törvényjavaslat a születési számról hogyan lehetetlenítené el a legális nemváltoztatást Szlovákiában. Mit gondoltok erről a helyzetről, szerintetek miért kell nekünk magyarként ezzel foglalkozni?
Krisztián: Szerintem azért fontos ezzel foglalkozni, mert mi pontosan tudjuk, hogy mivel jár az, ha megszavaznak egy ilyen törvényt. Bennem például indulatokat generál ez, mert úgy gondoltom, hogy ezt a döntést meghozni senkinek nincs jog az adott személyen kívül. Sem politikusnak, sem senkinek. Ezt csak te tudhatod saját magad, és a felelősség is a te válladat nyomja. Egy ilyen törvényt én azért sem értek, mert kitér a biológiára; én is nagyon sokszor hallom, hogy mikor a biológiai nemet akarják meghatározni, hogy kromoszómákról meg nemi szervekről beszélnek, és ilyenkor megkérdezni az embereket, hogy az agyunkat miért felejtjük el? Az agyam a biológiám és az anatómiám része: minden az agyból indul ki. Nem tudom, hogy ezt miért hagyjuk ki. Ott van a nemi identitás és a szexuális orientáció is. Nekem ez is egy hatalmas kérdés ezzel kapcsolatban. Illetve, ha egy ilyen törvényt megszavaznak, akkor felmerül a kérdés - ami nálunk is -, hogy mi van, ha valaki már a nemi identitásának megfelelően néz ki, de a papírjai elárulják, hogy ő például transznemű. Ilyenkor nem ő dönti el, hogy kinek mikor és mennyit fog elmondani magáról. Én ezt átéltem és én úgy éreztem magamat, mint egy kifordított zseb. Olyan dolgokat kellett magamról elmondani és megmutatni, amit nem akartam, és nem feltétlenül azért, mert szégyelltem, hanem mert ez egy privát információ. És akkor még nem beszéltünk a munkahelykeresésről, hogyha egy olyan környezetben vagy, ahol nem elfogadott [a transzneműség], akkor hogyan fogsz állást találni, hogyan mész iskolába tovább tanulni, hogy veszel át akár csak postán egy levelet, hogy intézel bármilyen jogi ügyet. Rettentően kiteszik az embereket a köz elé. Szóval én ezekkel a törvényekkel nem tudok egyetérteni, és nagyon remélem, hogy ott sikerül megfékezni ezt. És akkor ugye azt még meg sem említettük, hogy a transznemű emberekben van egy belső harc, amit magukkal vívnak, és erre jön rá a társadalmi nyomás. Ezt nem sokan bírják, és én is tapasztaltam a környezetemben, hogy nem.
Eszter: Én ezt csak annyival egészíteném ki, hogy ahogy Krisztián is mondta, nagyon megterhelő ez lelkileg; de talán a nemzetközi szolidaritás kimutatása egy kis erőt adhat ehhez a küzdelemhez a szlovák LMBTQI közösségnek, és ez nagyon fontos szerintem, hogy már csak ezért is minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Másrészt pedig minél több európai országban terjed el ez a genderellenes retorika, annál nehezebb dolga lesz mindenkinek az LMBTQI közösségben. Magyarországon sem adtuk még fel a küzdelmet csak azért, mert ilyen törvényeink vannak, nem szabad hagynunk, hogy a mi példánkat kövessék [Szlovákiában], támogatnunk kell őket.
Lassan három éve annak, hogy iktatták a 33-as paragrafust Magyarországon, és két éve lesz a transzfób és homofób propaganda törvény meghozásának. Mit gondoltok most a magyar helyzetről, mi változott ebben az elmúlt 2-3 évben?
Eszter: Egyrészt vannak olyan reprezentatív közvélemény kutatások, például a Háttér Társaság által készített ilyet, ami azt mutatja, hogy jelentősen nem hat az egész társadalom elfogadó hozzáállására a kormány propagandája, de ennek ellenére pedig megfigyelhető a különböző gyűlölet bűncselekmények, gyűlöletbeszéd területén egy emelkedés a statisztikában. Ezt egyébként az ILGA-Europe is kimutatta egész Európára vonatkozóan, ami egy aggasztó tendencia; ezt én úgy értelmezem igazából, hogy egyes szélsőjobboldali gyűlölet csoportok feljogosítva érzik magukat, ennek a jogalkotásnak hatására, hogy hangosabban és erőszakosabban lépjenek fel. És ez egy komoly veszélyforrás, de a társadalom jelentős része szerencsére ezt elutasítja. A Háttér Társaság közvéleménykutatása ráadásul azt mutatta, hogy az emberek közel háromnegyedes többsége szerint engedni kellen, hogy a transznemű emberek hivatalosan megváltoztathassák a nevüket és a nemüket a különböző irataikban. Tehát ez egy nagyon biztató adat, és ezért én reménykedem abban, hogy ha hangosak vagyunk, akkor tudunk hatékonyan is fellépni ez ellen a jogalkotás ellen.
Krisztián, te személyesen mit tapasztalsz? Milyen az elmúlt két-három évben, mióta a kormányzat meghozta ezeket a törvényeket?
Krisztián: Mikor ez a törvény megszületett nekem először fel kellett ocsúdnom ebből a mély letargiából és miután ezt sikerült, meg a közösségen belül is kicsit magunkhoz tértünk, akkor szembesültünk a hétköznapi következményeivel annak, milyen az, amikor nem mi döntjük el, hogy ki mit tud rólunk. És hát voltak nagyon kedves pozitív emberek, akik tényleg támogattak, ez ugyanez igaz volt orvosi látogatás során az egészségügyben, vagy hogy ha hivatalos ügyet intéztünk, például ha igazoltattak a rendőrök valamiért. De nyilván az ellenoldal is tapasztalásra került. A környezetemben is, amikor kiderült egy kollega számára, hogy mi a helyzet, annak is megvoltak a negatív tapasztalatai, és volt pozitív tapasztalata. Tehát amit Eszti is mondott igazából: mind a kettő jelen van, és én is azt mondanám, hogy a jó az több, de akik most lehetőséget kaptak, hogy a gyűlöletüket ránk vetítsék ki, azok élnek is ezzel a lehetőséggel elég keményen. Úgyhogy nagyon sok jó van, de a rossz az nagyon rossz tud lenni, tehát nem akarom egyiket sem elkendőzni.
Tök jó Eszti, hogy mondtad Eszti az ILGA Europe-ot, illetve az ide kapcsoló felméréseket. Én is megnéztem most a 2023-as Rainbow map-et a honlapjukon, hogy hogy állnak az LMBTQ jogokhoz a különböző európai, illetve ázsiai országokban, amiket vizsgál ez a szervezet. És azt találtam, hogy és most idézem “miközben a közbeszéd egyre polarizáltibbá és erőszakosabbá válik, különösen a transzneműek ellen az LMBTI jogok előre mozdítására irányuló politikai elszántság kifizetődő”, tehát is itt megjelenik az a kettőség, amit említettél. Ki is emeli az ILGA is, hogy különösen a transzneműek ellen lesz egyre gyűlölködőbb, megkülönböztetőbb, megbélyegzőbb a közbeszéd. Miért van ez szerintetek? Krisztián?
Krisztián: Mert hiányzik az edukáció, én azt gondolom. Sokszor az LMBTQ közösségen belül sincsenek tisztában például a transzneműséggel. És amit az emberek nem ismernek, attól félnek, és azt próbálják maguktól eltaszítani. Én azt gondolom, hogy ha több platformot kapnánk arra, hogy valóban érintettek beszéljenek, akár olyan szakemberek szólalhassanak fel, akik tényleg velük foglalkoznak, az szerintem egy nagyon pozitív dolog lenne.
Eszter: Abszolút egyetértek, a reprezentáció hiánya miatt gyakorlatilag a politika teljesen szabadon szárnyalhat a rémtörténetek kitalálásában. Így nagyon könnyű félelmet kelteni az emberekben. Ugye az LMBTQ közösségen belül a többi csoport talán már nem annyira marginalizált és a médiában is többet találkozhattunk velük - a legnépszerűbb sorozatokban is már megjelennek meleg karakterek, ami segíti az elfogadást és sokkal nehezebb eladni olyan politikai üzeneteket, amik károsak.
Krisztián, ezzel kapcsolatban van hozzád egy személyesebb kérdésem, amit nem muszáj megválaszolnod, ha nem akarsz, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy a te előbújásod, tranzíciód során mik voltak a saját tapasztalataid a saját környezeteddel kapcsolatban?
Krisztián: Vegyes tapasztalataim voltak. Én nagyon szerencsés embernek mondom magamat, mert nekem a családom mellettem volt. Voltak nekik is nehézségeik, és ők sem voltak mindennel tisztában, ahogy egyébként én sem: nekem is utána kellett menni, hogy mi is történik velem, hogyan is működnek a dolgok, a folyamatok. De szerencsésnek tartom magam, mert a családom, maradéktalanul mellettem van a mai napig is, barátom is van, aki maradéktalanul mellettem van a mai napig is. Viszont, akik távolabbi emberi kapcsolataim, ott voltak nehézségek: például amikor elkezdtem egy iskolát - és még mai napig sincs rendezve az nevelésem jogilag, de haladunk felé, hál’ istennek, meg Esztiéknek is -, szóval nekem volt olyan, hogy például az iskolaigazgatóval kellett megvitatnom a mosdóügyeimet, hogy ne legyen belőle probléma. És arra tudtam hivatkozni, hogy még nem volt tranzícióm, de már akkor is volt, hogy rám akarták hívni a rendőröket, azért, mert egyébként a női mosdóba mentem, úgy, hogy még nem volt a tranzícióm elkezdve. Az az igazság, hogy a környezet az nagyon vegyes volt, hogy így konkrétabban válaszoljak a kérdésre, nehéz volt a szociális tranzíciót is, meg a biológiait is végig csinálni. Nagyon sok akadályba ütközik az ember és negyedennyibe sem kéne, azt gondolom, hogyha ezek a kérdések rendezve lennének. Tehát még akkor is, ha valakinek a családja nem támogató, lehetne sokkal könnyebb a helyzete, ha rendszer az támogató lenne.
Csak akkor válaszoljatok, hogyha részetekről ez oké, de éreztem ezt a dinamikát, amikor mondtad, hogy ennek a folyamatnak a során sokat segített neked Eszti. Erről tudtok egy picit mesélni, hogy itt mi a tapasztalat, hogy működtetek együtt korábban?
Eszter: Ügyvédjelöltként jogi úton tudtam segíteni, mert Krisztián azon kevesek egyike, akinek még sikerült a név- és nemváltoztatási kérelmét átszenvedni ezen a nagyon bonyolult és gyötrelmes jogi úton, és erre utalgatunk itt. Ez a küzdelem 2018-ban kezdődött és most a végére ért gyakorlatilag.
Ez lezárult teljesen ez a folyamat? Hogy álltok most?
Krisztián: Pont ma reggel küldtem el az Esztinek, az “i-re pontot tettünk” üzenetet a kormányhivataltól, hogy igen, működhet a dolog.
Eszter: Tehát ugye itt arról van szó, hogy 2020-ban a 33-as paragrafus először még a folyamatban lévő név és nemváltoztatási ügyekre is vonatkozott, de aztán ezt a részét a jogszabálynak az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Ami lehetővé tette, hogy a még folyamatban lévő ügyeket befejezzék. De ehhez is pereskedni kellett, különböző problémák voltak azzal, hogy milyen szakorvosi véleményeket kell beszerezni, azokat hogy tudják elfogadni, szóval hatalmas jogi hézagok voltak a rendszerben már 2020 előtt is, amiket most nagy nehezen sikerült áthidalni. Krisztiánnak át kellett esnie egy újabb szakértői vizsgálaton, és akkor a szakértői vizsgálat megállapította, hogy jogosult a név és nem változtatásra az anyakönyvben.
Krisztián: Hát én csak annyit mondanék, amit nyilván ti is tudtok, meg említettem is korábban, hogy ekkora felelősséget nem lehet senkinek sem a nyakába rakni, szakembereknek sem, rajtunk kívül senki ínem tudhatja, mindenki saját maga tudja a nem identitását. Szóval azt, hogy ezt most engedélyezték én ilyen macskakörömbe tenném, mert azt gondolom, hogy ironikus.
Eszter: Igen, ez alapvetően egy olyan dolog, aminek teljes mértékben az ember önrendelkezési jogából következően magánügynek kellene lennie, és az államnak meg tudomásul kellene vennie a változást.
Szerintetek, mi az a top egy - top három legnagyobb probléma, amivel kifejezetten a transzneműeknek szembe kell ma nézni Magyarországon? Mi az, amit kiemelnétek? Krisztián kezded?
Krisztián: Hát a démonizálás. Tehát hogy ennyire nagy dolgokat tulajdonítanak, nekünk, hogy mi itt tönkre tesszük a családokat, meg az emberiség ki fog halni mert nem lesz, aki szaporodjon, meg a gyerekeket is tönkre tesszük - hát ez nem így működik, ez csak saját magunkról szól. Ez az egyik legfontosabb. A másik, hogy ez az önrendelkezési jogunk elvétele, a magánélethez való jogunk elvétele. Meg az, hogy mentális betegnek titulálnak minket. Én beszéltem olyan szülész-nőgyógyásszal - aki azóta már nyugdíjba ment – aki az egész éltét végig praktizálta, és amikor megkérdezték tőle, hogy a transzneműség az mi, akkor a fülem hallatára azt mondta, hogy mentális betegség. Egy szülész-nőgyógyász. Ami szerintem elég nagy baj, mert már vannak kutatások arra, hogy az anyaméhben történő hormonális változások miatt alakul ki a transzneműség.
Eszter: Én még azt tenném hozzá, hogy az információhiány, azzal kapcsolatban, hogy a tranzíciót hogyan lehet Magyarországon megkezdeni. Nyilván a jogi vonatkozást tudjuk, hogy erre most nincs lehetőség, de az egészségügyi ellátásban nagyon kevés segítséget kapnak: nincsenek olyan irányelvek kidolgozva, ami az orvosoknak iránymutatást adna, hogy ők hogyan tegyék túl magukat a saját belső előítéleteiken, nincs párbeszéd, és ez egy nagyon nagy probléma.
Mit gondoltok, hogyan lehetne javítani, egyrészt a teljes LMBTQ közösség, de kifejezetten a transzneműek jogainak helyzetén egy ilyen közéleti felállásban? Hogyan lehetne ezeket a problémákat, amit említtetettek, orvosolni, valamilyen módon?
Eszter: Minél több ilyen beszélgetést és minél több támogatást adni azoknak, akik érintettként mernek és akarnak is beszélni, mert szerintem az a leghatékonyabb, hogyha tőlük hallják. És épp ezért én akartam is kérdezni tőled Krisztián, hogy most milyen érzés ez neked? Hogy – ahogy mondtad is - az “i-re felkerült egy pont”? Hogy érzed most magad?
Krisztián: Hát, nagyon érdekes, én is kicsit hüledezek magamon, mert azt hiszem, még talán nem fogtam fel. Ez egy hatalmas küzdelem volt, és tudjátok, amikor vért és veríteket beletesztek valamibe, és úgy idézőjelesen hirtelen csak megoldódik, akkor olyan hiányérzet önt el, egyfajta “nem is tudom megnyugodhatok-e" érzés. Ezt valahogy magamban le kell most rendeznem, hogy megnyugodhatok-e. És közben meg ugye ott van bennem az is, hogy ez egy keserédes öröm, mert a többiekkel mi lesz? Mi lesz azokkal, akik ezt most nem tehetik meg? Mi lesz azzal a tizenöt évessel, aki szorongva ír például a chat szobába, hogy mi csináljon, hogy csinálja, hogy hozza ezt össze, hogy fél, itt maradjon, külföldre menjen? Kilátástalannak tartja az életét. Szóval nekem ez egy keserédes öröm, mert sokan ezt most nem tehetik meg. Úgyhogy nagyon klasszul mondtátok, hogy nincs feladva, hiába vannak ilyen törvények, nem adjuk fel, és menni kell és csinálni kell.
Eszembe jutott egy dolog, miközben beszéltél, hogy a “tizenöt éves szorongva ír a chat szobába, és nem tudja, hogy mit csináljon”. Te mit mondanál neki, ha így találkoznál egy ilyen emberrel egy chat szobában?
Krisztián: Ha hosszabb beszélgetésre lenne idő, akkor mindenféleképpen azt szeretném, hogy beszéljen arról, hogy mit él át, hogy őneki ez milyen. Mert ugye hiába vagyunk transzneműek, mi is máshogy éljük meg, ahogy a ciszneműek is máshogy élik meg a nemi identitásukat. Tehát szeretném, ha magáról beszélne. És nyilván a realitás talaján próbálnám tartani, hogy nincs veszve semmi, attól függetlenül, hogy most borzasztóak a körülmények. És nincs egyedül, ez nagyon fontos, hogy nincs egyedül, és hogy nem szabad feladni, és vannak megoldások. Tehát próbálnám valahogy így fenntartani, mert sajnos engem is nehéz volt benntartani a realitásban, amikor például meghozták a törvényt és csak úgy kihúzták a lábunk alól a talajt. És tudom, hogy ez nem olyan könnyű, de muszáj, hogy egymást megtartsuk, pláne a tizenéveseknek. Manapság ciszneműként is nehéz tizenévesnek lenni, nem, hogy transzneműnek. Úgyhogy ez, hogy nincs egyedül, talán ez az, meg amit ti is mondtatok korábban, hogy az empátia, mert az önmagában gyógyít.
Magyarországon nagyon megosztott a közvélemény ezzel a kérdéssel kapcsolatban és vannak, akik eltolják a témát maguktól mert nem igazán értik, hogy mi történik. Szerintetek, hogyan érdemes erről beszélgetni az olyan emberekkel, akik nem ismerik, nem tudják, hogy mit gondoljanak erről a témáról, hogyan érdemes őket érzékenyíteni?
Eszter: Hát ebben a kérdésben azt is szerintem tudnunk kell, hogy egyrészt nagyon fontos, hogy próbáljunk beszélni erről, de - főleg hogyha közvetlenül érint minket -, ne próbáljunk magunkra túl nagy pszichés terhet venni: vigyázzunk magunkra. Ez szerintem elsőkörben fontos. Másrészt pedig a személyes történeteken keresztül tudnak jobban megérteni minket, és alapvetően pedig olyan információhiányban szenvednek, hogy a tények is nagyon fontosak. Ami nekünk magától értetődik LMBTQ jogokkal foglalkozó szakértőként vagy emberi jogi aktivistaként, az nagyon sok embernek nem. Én úgy gondolom, hogy a magyar társadalomban rengetegen először pont a 33-as paragrafus miatt hallottak egyáltalán arról, hogy mi az, hogy valaki transznemű. És pont ezért is nagyon könnyű démonizálni ezt a közösséget, úgyhogy próbáljunk minél több alapvető tényt elmesélni a legközérthetőbb módon, személyes történetekkel, és közben vigyázzunk magunkra. Nem kell feltétlenül bárkivel leállni veszekedni, mert nincs értelme.
Krisztián: Maximálisan egyetértek Eszterrel, annyit tennék csak hozzá, hogy ez a “védjük meg magunkat” ez egy nagyon fontos rész, nagyon jó, hogy mondtad, hogy védjük meg a saját pszichés állapotunkat. Szerintem ez egy borzasztóan nehéz művelet, nekem legalábbis, mert én nagyon bele tudom élni magamat abba, hogyha valaki nem akarja látni sem, hogy amit gondol, amit mondanak neki az butaság, és tulajdonképpen őt nézik ezzel butának. Minket felhasználnak és őt pedig ezzel leminősítik, hogy ilyeneket mondanak neki: és az emberek elhiszik. Azt gondolom, hogy amikor azt mondják, hogy a homoszexualitás nem természetes - hát emberek, azért, mert a Spektrum-on, meg a National Geographic-on nem látunk ilyeneket, attól az még természetes. Tehát Eszterrel maximálisan egyetértek és azt gondolom, hogy ez az önvédelem, ez egy nagyon kemény munka.
Mit gondoltok, mi várható a jövőben? Mivel kell szembenéznie az elkövetkezendő 2-3 évben egyrészt az összes szexuális és nemi kisebbségnek Magyarországon, és ugye, ha már beszéltünk a transzneműekről kifejezetten, akkor nekik?
Eszter: Én nem látom, hogy a közeljövőben jogilag előrelépést tudjunk elérni, sőt akár további homofób és transzfób jogalkotás is előkerülhet, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a civil szervezetek, az LMBTQ közösség sok erőforrással rendelkezik még, és ezt meg tudtuk mutatni az érvénytelen népszavazás kapcsán is. Nagyon fontos, hogy az ilyenekből erőt merítsünk, és így szerintem egyre jobban tudunk szerveződni és így tudunk majd változást majd elérni.
Krisztián: Ahogy haladunk előre, én azt látom, hogy egyre inkább szorítják az LMBTQ közösség nyakán a hurkot, mert erre vevők az emberek, mint mondtuk, az edukáció hiánya miatt. Úgyhogy én sem látom, hogy most hirtelen valami pozitív fordulat lenne, de nagyon klassz, hogy szervezetek állnak mögöttünk, vannak szerveződések, úgyhogy ez viszont egy pozitív dolog ebben az egészben, hogy maga a közösség és akik kiállnak a közösségért, egyre hatékonyabbak, egyre jobban tudják, hogy hova kell nyúlni, mit kell csinálni, és szerintem ez viszont nagyon klassz.
Szerintetek mi az a maximum, amit magánemberként megtehetünk azért, hogy segítsünk a transznemű embereknek, az LMBTQ közösség más csoportjainak, mi tudunk csinálni?
Eszter: Szerintem ez mindenkinek más, hogy mi az, amit megengedhet magának.
Krisztián: Egyetértek, aki anyagilag tud támogatni, akár ötszáz forinttal, az is nagyon klassz, aki a jelenlétével tud támogatni az is nagyon klassz, mindenki, amit a sajátjának érez, azzal jöjjön és csinálja, mert én azt gondolom, hogy ha csak egy embernek hagyjuk elvenni a jogait, akkor azzal beleegyezünk, hogy később a sajátunkat is elvegyék. Nagyon köszönöm, hogy itt voltatok és válaszoltatok ezekre a kérdésekre, ez egy nagyon nehéz téma és szuper volt, hogy itt voltatok és tudtunk erről beszélgetni.