Február 24-e van, kora reggel. Ülök az ágyban a paplan alatt, az egyik kezemben telefon, a másikban egy bögre kávé, aminek a tartalmát ütemesen csorgatom az ölembe. Semmit nem érzékelek, csak a Telexes szalagcímet a mobilom képernyőjén: Oroszország lerohanta Ukrajnát.
Még a mi folyik itt kérdésig sem jut el az agyam, persze, voltak előjelek, lehetett rá számítani, de megélni teljesen más.
Kiteszem a pizsamám száradni, mire átöltözöm, hív a holland újságíró ismerősöm, mennek a határra tudósítani, és kell valaki, aki tolmácsol nekik. Tegnap már úgyis összecsomagoltam, egyébként is hazamentem volna ma, nem olyan nagy a távolság Nyíregy és Záhony között, megyek, mondom, és máris azon gondolkodom, vajon mit találunk majd ott. Hogy indul meg a háború elől menekülők hulláma? És ha látom megindulni, mit teszek, hogy érzelmileg ne sodorjon el?
Végül azonban nem kell mennem, csak hazautazom. Este fülelünk, mintha arra várnánk, hogy magyar harckocsik gördülnek át a falun; teljesen nonszensz.
Kattogok. Rajtuk, rajtunk.
Próbálom pozícionálni magam – meleg takaró alatt fekszem, a szomszédos szobákban alszik a családom, biztonságban, van áram, van a hűtőben kaja, és abban a pillanatban megértem: én vagyok a legszerencsésebb ember az egész világon. És mint ilyen, egyetlen dolgom van.
Segíteni.
Az elmúlt egy évben ez az alapelv vezérelt. Adakoztam, petíciókat készítettem, tüntettem, sajtóközleményeket fordítottam, és folyamatosan követtem, mi történik a szomszédban, minden nap egy kicsit reménykedve, hogy ugyanolyan hirtelen ahogy ez az egész kezdődött, véget ér.
Nem ért véget. Tavaly február 24-e óta megsokszorozódott az orosz fegyveres erők által elkövetett jogsértések száma, és még ma sem tudjuk, hol a vége. Segíteni azonban még mindig lehet, és kell is.
Mit kell tehát tudnunk a szomszédban zajló háború emberi jogi kríziséről, és mit tehetünk ellene? Összefoglaló az orosz-ukrán háború egyéves évfordulóján.
“Mindenki, aki akkor ott állt a sorban, meghalt” - Tavasz
2022 március 3-án légicsapás érte az Ukrajna északi részén fekvő Csernyihiv városát. Alina, egy 21 éves diáklány éppen a családjával volt otthon, amikor remegni kezdett alatta az épület, két másodperccel később pedig kirobbant az üveg az ablakokból. A lány és a nagymamája a folyosó padlóján kerestek menedéket. Alina az Amnestynek később azt mondta, alighanem ez mentette meg az életüket.
A szülei a robbanáskor nem voltak velük, nem sokkal a bombázás előtt mentek le a lakásból, hogy kenyeret vásároljanak. “Egy közeli sárga épületbe indultak, ahol akkor már többen sorban álltak. Nem tudom már, melyikük, anya vagy apa végül úgy döntött, hogy a sor túl hosszú, ezért inkább visszafordultak. Mindenki más, aki akkor ott állt a sorban, meghalt.”
A csernyihivi bombázás - ami az Amnesty egy későbbi beszámolója szerint 47 emberrel végzett - pontosan egy héttel azután történt, hogy Oroszország február 24-én megtámadta Ukrajnát. Alig kezdődött el a háború, és mégsem Csernyihiv volt az első célpont, vagy az első olyan ukrán település, ahol civilek haltak meg.
Az orosz fegyveres erők azonnal támadtak, egyszerre több területen, sokszor jogellenes eszközökkel pusztítva nemcsak az embereket, hanem a civil infrastruktúrát, lakóövezeteket, iskolákat, kórházakat és erőműveket is.
Február 25-ére megvolt az első kiskorú áldozat: egy gyermek akkor halt meg, amikor az orosz hadsereg kazettás bombákat dobott le egy iskola közvetlen közelében, ahol civilek kerestek menedéket. Február 28-án megindult Izjum ostroma, március 3-ától (miközben Csernyihivben kenyérért sorban állókat gyilkoltak le) az orosz katonák folyamatosan bombázták a várost.
Mindenki a világon erre figyelt, de hogy pontosan meddig tart majd a háború, mennyi robbanás, földig rombolt épület, az út közepén felfordult autóroncs, mennyi menekülő ember, mennyi halott lesz még, azt senki sem tudta. Találgatni lehetett, biztosra menni nem - és miközben más helyeken beköszöntött a tavasz, az orosz haderő ukrán városokat tett a földdel egyenlővé.
Habár Putyin orosz elnök többször is kijelentette, hogy a hadsereg kizárólag ukrán katonai célpontokat támad, Izjum ostroma sokadszorra bizonyította be, hogy hazudott. Az orosz haderő válogatás nélkül lőtte a lakóházakat, iskolákat és óvodákat is. Egy az Amnesty által elemzett március 12-i műholdfelvételen jól látszottak a kórházak melletti kráterek. Azokat a boltokat, amelyek nem zártak be a támadást megelőzően, a megszállók szétlőtték, a városban rekedt lakosok pedig nagyon hamar élelem és víz nélkül maradtak. Segélyszállítmányok, ha érkeztek is, a működésképtelen telefon- és internethálózat miatt szinte lehetetlen volt ezekről tájékozódni.
“Amikor eljöttünk onnan, három öt literes víz volt ötvenöt emberre. Fogalmam sem volt, hogyan fogják túlélni.” - mesélte egy helyi lakos, Tetjána az Amnestynek mielőtt öt hónapos gyerekével elmenekült volna az izjumi menedékhelyről, ahol addig bujkáltak. Március 9-ig a hatóságoknak mindössze 250 embert sikerült evakuálniuk, nem sokkal ezután további 2000-en menekültek el a városból.
A városok és lakóövezetek válogatás nélküli bombázása önmagában is sérti a nemzetközi humanitárius jog előírásait, az orosz fegyveres erők azonban háborús bűncselekményeket is elkövettek. Az Amnesty egy májusi riportja szerint néhány Kijev környéki településen több tucat civil vesztette életét, legalább negyvenen haltak meg Borogyankában légitámadások következtében, míg Bucsában, Andrivkában, Zdvizhivkában és Vorzelben az orosz katonák tárgyalás nélküli kivégzéseket hajtottak végre.
A borogyankai Vaszil Jarosenko március 2-án éppen egy olyan épület mellett tartózkodott, amelyet lebombáztak. A garázsba indult, miközben a felesége és más családtagok a pincébe menekültek a támadás elől. Amikor becsapódott a bomba, a ház pont a pince felett omlott össze. “A mai napig látom a feleségemet, ahogy az ajtóban áll. Negyven évet töltöttünk ott együtt.”
Bucsát az oroszok február végén foglalták el; sokakat hátrakötött kézzel vagy menekülés közben lőttek agyon, másokat megkínoztak. Itt és a környező településeken több tucat embert öltek meg. A halottak száma akkor kezdett tisztázódni, amikor az ukrán haderő áprilisban visszavette Bucsát. A bucsai regionális ügyészség a Human Rights Watchot április 15-én arról tájékoztatta, hogy a halottak száma elérte a 278-at; augusztusra viszont ez a szám már négyszáz felett járt.
“A szomszédunk 16 éves fia a helyszínen meghalt” - Nyár
Mariupol is egyike volt azoknak a városoknak, amelyek már a háború korai szakaszában ostrom alá kerültek. A város civil infrastruktúráját - a kórházakat és menedékhelyeket - itt is folyamatosan bombázták, a menekülő lakosok állandó életveszélyben voltak.
A harcokban a Guardian egy decemberi cikke szerint legalább 22 ezren haltak meg. Az egyik legsúlyosabb epizód Mariupol ostromában a Donyecki Regionális Akadémiai Drámaszínház lebombázása volt. Az épület a háború kezdete óta szolgált menedékhelyként, február 24. és március 16. között rengeteg civil keresett ott menedéket.
Az Amnesty egy júniusban közölt jelentése szerint azért gyűltek össze ennyien az épületben, mert március 5. környékén terjedni kezdett a városban a hír, hogy hamarosan hivatalos humanitárius folyosó nyílik, és a színház lesz az egyik olyan pont, ahonnan evakuálják majd az embereket. Március 15-ig azonban csak részleges, nem hivatalos kimenekítések történtek, ezért még a légicsapás idején is több száz ember - családok, gyerekek - tartózkodtak az épületben. A színház romba dőlését követően a városi tanács 300-ra becsülte a halottak számát, - az Associated Press hírügynökség egy későbbi nyomozása azonban már 600 áldozatról számolt be.
Szintén több százan haltak meg Harkiv bombázásában, ahol az oroszok ismét széles körben betiltott kazettás bombákat használtak. A támadások itt is a háború kitörésével kezdődtek, a Harkivi Regionális Katonai Igazgatóság egészségügyi osztályának igazgatója az Amnestynek azt mondta, hogy február 24. és április 28. között 606 civil halt meg 1248-an pedig megsebesültek. A régió kormányzója március 15-én pedig azt nyilatkozta, hogy a háború kezdete óta addig eltelt időben legalább 600 lakóépület pusztult el. A bombázásról készült nyári jelentésünkben 160 ottani lakost kérdeztünk meg; az egyikőjük, Tetjána azt mondta, a közvetlen közelében robbant fel több kazettás bomba, amikor a háza bejáratánál állt. “A szomszédunk csípője eltört, a lábát felsértette egy repesz. A 16 éves fia a helyszínen meghalt.”
“Anyukámat egy másik sátorba vitték. Azóta nem hallottam felőle” - Ősz
A háború előrehaladtával egyre nőtt az orosz fegyveres erők által elkövetett jogsértések száma. A tárgyalás nélküli kivégzések, a civil infrastruktúra bombázása és a mariupoli hadifoglyok ellen indított kirakatperek mellett az orosz hadsereg elkezdte erőszakkal elhurcolni az orosz megszállás alá került területeken rekedt civil lakosságot, többszörösen megsértve ezzel a nemzetközi humanitárius jog előírásait.
A jogsértő deportálások során az orosz katonák egy megalázó átvilágítási folyamatnak vetik alá a civileket - biometrikus adatokat vesznek tőlük, kihallgatják őket, elkobozzák és átkutatják a holmijaikat, miközben többeket bántalmaznak vagy önkényesen fogva tartanak. Ennek a veszélynek különösen a nők, az idősek, a gyerekek és a fogyatékkal élők vannak kitéve.; Az Amnesty egy kutatása során egy 11 éves kisfiú például elmesélte, hogyan választották el az édesanyjától. “Anyukámat egy másik sátorba vitték, és kihallgatták. Azt mondták el fognak venni tőle. Arról nem mondtak semmit, hogy őt hová viszik. Azóta nem hallottam felőle.”
Több forrás is arról számolt be, hogy miután orosz- vagy orosz fennhatóság alatt álló területekre deportálták, vagy rákényszerítették az orosz állampolgárságot, vagy nyomást gyakoroltak rá, hogy kérvényezze annak felvételét. Az állampolgárság megszerzésének folyamatát emellett nagyban leegyszerűsítették, ami arra szolgál, hogy az elhurcolt gyerekeket az orosz családok könnyebben örökbe fogadhassák. Ez olyan tudatos deportálási stratégiára utal, amit emberiesség ellenes bűncselekményként kell vizsgálni.
Az orosz hatóságok azonban nem csak az ukrán állampolgárokkal szemben követnek el jogsértéseket, keményen megbüntetik a háború ellen felszólaló orosz civileket is és akadályozzák a független sajtó munkáját. 2022 február 24. és március 14. között Oroszországban több mint 13 000 embert tartóztattak le önkényesen, mert a háború ellen tüntettek, és több mint 150 újságíró menekült el az országból, miközben márciusban bevezettek egy új törvényt, ami tiltja a háború nevén nevezését, és azokat, akik függetlenül tudósítanának róla, 15 év börtönnel is sújthatja.
Az Amnesty egy novemberi jelentése azt mutatja be, hogy az orosz hatóságok tudatosan építenek is erre a törvényre. Több tucat olyan esetet dokumentáltunk, amikor a háborúellenes tüntetésekről beszámoló riportereket megverték, letartóztatták vagy pénzbírsággal sújtották. A módszer a putyini propaganda egyik klasszikus eszköze, a hatóságok ezekkel a jogsértő eljárásokkal egyértelműen arra törekszenek, hogy lehetőleg minél kevesebb ember értesüljön a tüntetések létezéséről.
Az Amnesty egy novemberi jelentése azt mutatja be, hogy az orosz hatóságok tudatosan építenek is erre a törvényre. Több tucat olyan esetet dokumentáltunk, amikor a háborúellenes tüntetésekről beszámoló riportereket megverték, letartóztatták vagy pénzbírsággal sújtották. A módszer a putyini propaganda egyik klasszikus eszköze, a hatóságok ezekkel a jogsértő eljárásokkal egyértelműen arra törekszenek, hogy lehetőleg minél kevesebb ember értesüljön a tüntetések létezéséről.
Felelősségre vonás és igazságszoláltatás - Tél
Amikor az oroszok 2014-ben megszállták Kelet-Ukrajnát, majd annektálták a Krímet, az általuk kirobbantott fegyveres konfliktus hatalmas árat követelt. Több mint egymillió embernek kellett elmenekülnie a térségből, a halottak száma pedig 13 ezer felett van - de hogy pontosan mennyivel, azt a mai napig nem tudni.
2022. február 24-én Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen. A háború kezdetének tegnap volt egy éve, a harcok még mindig folynak, és belegondolni is rettenetes, mekkora lehet az áldozatok tényleges száma.
Mindent meg kell tennünk azért, hogy az összes lehetséges módon felszólaljunk a háborús agresszió ellen. Hétköznapi emberekként mi leginkább egymás segítségével vagyunk hangosak, ezért készítettünk az Amnestynél számos olyan petíciót, amelyeken keresztül bárki kifejezheti a tiltakozását. Emellett folyamatosan kutatunk is,
azon dolgozunk, hogy dokumentáljuk az Ukrajnában és Oroszországban történő jogsértéseket, hogy ha egyszer véget ér a háború, azok, akik ennyi életet elvettek és tönkretettek, bíróság elé álljanak a tetteikért. A teljeskörű igazságszolgáltatás azonban csak nemzetközi összefogással lehetséges. Ezért kell most és mindig, minden eszközzel harcolnunk az erőszak és az agresszió ellen.
Segíteni mindig kell
Február 24-e van, kora reggel. Ülök az ágyban a paplan alatt, egyik kezemben telefon, a másikban egy bögre, aminek a tartalmát komótosan kiittam, míg az ukrán-orosz háború egyéves évfordulójáról szóló cikkeket olvastam a neten.
Az a furcsa érzésem támad, hogy meg kéne gyújtani egy gyertyát, holott abban, hogy egy háború egy éve húzódik, semmi ünneplendő nincs. Megemlékezni azonban rengeteg mindenről lehetne.
Próbálom pozícionálni magam. Meleg takaró alatt vagyok, megy a fűtés, van a konyhában reggeli, élnek a barátaim, a családom. Az elmúlt évben nem felejtettem el, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember az egész világon, és így egyetlen dolgom van: segíteni. Mert segíteni mindig lehet, sőt, kell is.
Amíg véget nem ér.
Nyitókép: Alexander Nemenov / AFP via Getty Images