Egy demokratikus és szabad oktatási rendszer nem fér bele a NER-be

  • Mindenkinek tudatosítania kell magában, akkor is, ha nem diák vagy pedagógus, hogy köze van az oktatáshoz.
  • Az oktatási követelések túlmutatnak a szakpolitikán, valójában a rendszer egészét érintik.
  • Törley Katával, a Tanítanék Mozgalom alapítójával és polgári engedetlenség miatt a Kölcsey Gimnáziumból kirúgott tanárral, Mihalics Lilivel, a Diákok a Tanárokért és az Egységes Diákfront egyik vezetőjével és Orsós Jánossal, a hátrányos helyzetű roma diákokat tanító Dr. Ámbédkár Iskola alapítójával beszélgettünk. Mindhárman az Amnesty Magyarország elnökségének is tagjai.
  • Az országos tiltakozás eseményeit a Civil Közoktatási platform gyűjti össze és teszi térképre.
  • Az interjú eredetileg új magazinunk, az ALAP számára készült, amely már megvásárolható ezen a linken, a nyolc újabb tanár kirúgása előtt.

 Hogy vagytok? 

Törley Kata: Én átmeneti állapotban vagyok, lassan másfél hónapja veszítettem el az állásomat, de eddig nem volt időm arra, hogy ezzel mélyebben, a saját személyes szintemen foglalkozzak, és ez egyre jobban nyomaszt. Nemcsak azért, mert életemben először munkát kell keresnem, hanem mert azt gondolom, hogy ez személyes szinten is feldolgozandó történet. A nyilvánosságban ez nyilván másképp fogalmazódik meg, ott elég sokat teszek azért, hogy a személyes történetem elősegítse a változást az oktatásban.  

Segít vagy akadályoz a nyilvánosság a gyászmunkában?  

T. K.: Egyelőre akadályoz, mert megfoszt attól az időtől, amelyre szükségem volna. Ugyanakkor nem kárhoztatom sem a nyilvánosságot, sem az aktív részvételemet az oktatáspolitikai küzdelmekben, de a személyes gyászmunkát inkább elodázza.  

Mihalics Lili: Én most érettségiztem, most vannak az egyetemi felvételik, emellett egyre több bázisunk jön létre különböző városokban, azokat próbáljuk koordinálni. Igazából sok dolgot kell csinálni, de ez mindig is így volt, úgyhogy én jól vagyok.  

Orsós János: Alapvetően én is jól vagyok, csatlakozom a fáradtak sorához, de inkább jól vagyok.

Az elmúlt hónapokban valami olyasmi történik Magyarországon az oktatás területén, amire nem nagyon volt példa az elmúlt években, évtizedekben, pedig bőven indokolt lett volna. Miért most jött el ez a pillanat? 

O. J.: Én fölvállalom, még ha meg is köpködnek érte, hogy szerintem gyenge, amit csinálunk. Lehet, hogy ez az elmúlt harminc év legnagyobb megmozdulássorozata, de pont azért, amiért pedagógusok vagyunk, gyenge, amit nyújtunk. Egy olyan országban élünk, amelynek negyedszerre van kétharmados többségű kormánya, és nyilván él még az a generáció, amely ismerte azt a rendszert, amelyből nagy örömmel váltottunk, most meg megyünk ugyanoda vissza, ahonnan elmenekültünk.

Nagyon jó dolog, hogy a pedagógusok elkezdtek kiállni a jövő generáció sorsáért, és nem csak a bérért – ezt nagyon fontosnak tartom kiemelni –, de nagy felelősséggel is jár ez a kiállás. Ha mi azt mutatjuk a fiataloknak, hogy engedetlenkedni reggel fél 8-tól 8-ig lehet, az kevés. A kukások megcsinálták, amit azt hiszem, nekünk nem sikerült, ami azért is fontos, mert mégiscsak értelmiségiek vagyunk, író-olvasó emberek. Ha mi nem tudunk a kukások fölé licitálni, akkor baj van. Ezért nem egy olyan nagy dolog ez az megmozdulássorozat.

Számos pontja lett volna még a magyar társadalomnak fölállni. Mondjuk akkor, amikor a tankötelezettségi korhatárt leszállították 18 évről 16-ra. Nem tették meg, mert pontosan tudták, hogy az az intézkedés egy jól irányzott társadalmi réteget érint. Nagy bűne a pedagógusok társadalmának, hogy akkor nem állt fel egyként.

Akkor is az utcára mehetnének a pedagógusok, amikor a társadalom egy rétegének a gyerekeit leválasztják a minőségi oktatásról, amikor burjánzik a szegregáció. Az egész oktatási rendszer ma Magyarországon arról szól, hogyan lehet leválasztani a fehéreket a nem fehérekről az oktatási rendszerben. Szóval gyenge, amit nyújtunk.

T. K.: Nemcsak az oktatáspolitika terén kivételes e mostani pillanat, hanem úgy egyáltalán, mindenféle tiltakozások terén. Nem volt még olyan megmozdulás, ahol ilyen hosszú ideig és nem csak az adott munkavállalói csoporthoz tartozókat megszólítva maradhatott volna fenn a tiltakozás.

Február óta zajlanak az események, sztrájk, polgári engedetlenség és különféle utcai megmozdulások, ezekhez csatlakoztak a szülők és a diákok a maguk szolidaritásával és a problémák felvetésével. Az, hogy ez kitart mostanáig, példa nélküli, ahogy az is világos, hogy ez egy tanulási folyamat. Létrejöttek a szolidaritás kis hálózatai és körei, de ez még messze nem elégséges.

Sokszor éri az a kritika, szerintem jogosan, a mostani tiltakozáshullámot, hogy ez az elit tiltakozása, azoké, akik már eddig is tudták, hogy baj van az oktatási rendszerrel. Mostanra tényleg tarthatatlanná vált ez az állapot, nemcsak a leszakadó régiók iskoláiban, ahol már évtizedek óta minősíthetetlenül rossz a helyzet, hanem a budapesti belvárosi elit gimnáziumokban is. Az még abszolút a tiltakozási hullámra váró feladat, hogy összekösse a témákat, és megtalálja azokat a sokkal rosszabb helyzetben levő intézményeket, régiókat, szülőket és diákokat, akik eddig nem jutottak szóhoz. A Tanítanékban régóta próbálunk ennek is hangot adni.

A propagandasajtó és főleg a kormányzat igyekszik az egész mostani oktatásügyi mozgalmat kifejezettem a bérkérdésre szűkíteni, és persze, nagyon fontos nyilvánvalóvá tennünk, hogy a bérek rendezése az alapja annak, hogy rá lehessen fordulni az ennél sokkal érdemibb és strukturálisabb problémákra. A másik az, hogy a szolidaritást, az elfogadást, az inklúziót erre a küzdelemre is ki kell tudnunk terjeszteni. Ezt én személyesen nagyon fontosnak tartom, és ez még nem történt meg. Vannak rá kísérletek, de ez még egy feladat.  

Akkor azért épp most robbant be a tiltakozáshullám, mert a jobb helyzetben lévő budapesti iskolák tűréshatárát is elérte az oktatás válsága?  

T. K.: Azt hiszem, hogy igen. Ezek a problémák, már nagyon régóta jelen vannak a periférián. Ilyen például a tanárhiány, aminek az elsődleges kárvallottjai a tanítványaink, akiknek nincs szakos tanáruk. Van olyan diák, de már tíz éve is volt, aki életében nem látott kémiatanárt, és akinek a rajztanár olvasta fel a tankönyvet.

Ez a fajta jelenség, ami szorosan összefügg egyébként a bérviszonyokkal, mostanra Magyarország összes iskoláját elérte, napi problémát jelent mindenhol. Most, hogy ide eljutottunk, ezek a pedagógusok, ezek az iskolák és ezek a szülői közösségi közösségek is megszólalnak.

Az pedig valóban nagyon súlyos probléma, hogy addig, amíg ez a helyzet csak Borsodban vagy az Ormánságban okozott gondot, csak nagyon kevesen és sporadikusan szólaltak meg. Itt olyan fájdalmas politikai döntéseket kellett volna hozni, amelyek sértették volna a még valamennyire jól élő középosztály érdekeit, vagyis ez az érdekérvényesítésre valamennyire még képes középosztály nem is szólalt meg. Most már megszólal, mert őt is érinti. Ami szerintem fontos, hogy ne kárhoztassuk őket azért, mert megszólalnak, szólaljanak csak meg.

A következő lépés, hogy ismerjék fel, hogy ez az egész probléma 15-20-30 éve kezdődött, és mindenkit érint, de nagyon sokakat náluk sokkal súlyosabban. Amikor azt mondom, hogy mi, akkor arra a maradék középosztályra gondolok, amelynek van rálátása, valamennyi önreflexiója, vannak anyagi forrásai és van egyfajta biztonsága, amiből megengedheti magának, hogy a felháborodásának utat engedjen. Ezeknek kellene összeérni. 

O. J.: A rendszerváltáshoz köthetően az egyik "legnagyobb vívmánya" Magyarországnak a szabad iskolaválasztás joga volt, ami kifejezetten a nem cigányok privilégiuma Magyarországon. Ezt is 30 éve mondjuk, de a különböző oldalú és színezetű kormányzatok ahelyett, hogy meghallgatták volna azt, amit mondunk, próbálnak bennünket olyan elnyomott helyzetben tartani, hogy még véletlenül se hallatszódjunk. Onnantól, hogy elkezdtünk hangot adni annak, hogy mik is a zökkenők és mik is a rasszizmus különböző fokozatai, amelyek miatt nem tudunk érvényesülni, a legsúlyosabban próbálták elnyomni azt.  

M. L.: Mi pedig belenőttünk egy olyan rendszerbe, ahol azok a problémák, amikről beszélünk, normákká váltak. Amikor kérdezik tőlem, hogyan érzékelem magamon a tanárhiányt, akkor soha nem tudok példát hozni, de nem azért, mert nem tapasztalom, hanem mert tök normális, hogy ez van. Én most a tizenkettedikben jövök rá, hogy milyen sok mindenből maradok ki, amiket megkaphattam volna, ha kellő mennyiségű tanár lett volna.  

T. K.: Nagyon frusztrált mindenki, és nem csak az oktatás világában. A koronavírus, az online oktatásban elvesző negyvenezer diák, a klímaválság és a háború mind-mind hozzájárul a kollektív félelmeinkhez és szorongásainkhoz. Ez pedig szerintem kétféle válaszra sarkallja az embereket. Az egyik a menekülés, ami lehet egy konkrét ország vagy intézmény elhagyása, de lehet a depresszió és a teljes elzárkózás is. A másik pedig egy szorító igény arra, hogy aktivitásba fordítsuk a frusztrációnkat, kinyissuk a szánkat legalább azokon a szinteken, amelyekre ráhatásunk van, mert elviselhetetlen, ami van.

A 2010-es évek elején, intenzívebben pedig 2016-tól kezdtem el komolyabban az oktatásüggyel foglalkozni, és már akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem folytathatom tovább ezt a tevékenységet, amit szeretek, ha néma maradok, mert nem tudok a tanítványaim elé állni. Szerintem egy csomó tanárnak ez a pillanat most jött el, már nem tudnak tovább úgy maradni egy kis csavarként a rendszerben, hogy legalább ne csikorognának.

Van akkor ebben bűntudat és szégyen?  

T. K.: Szerintem az is van benne, meg felelősségtudat, felháborodás, düh és felelősségvállalás a saját életünkért és másokért. Van benne nagyon sokféle motiváció, de szerintem ez a pár év, ami mögöttünk van, valahogy felébresztette és tarthatatlanná tette a némaságot egy csomó ember számára.

Többször felmerült kritikaként, hogy bár országos tiltakozáshullámról beszélünk, valójában ez egy elsősorban a budapesti, jobban szituált tanárok és diákok által életben tartott mozgalom. Egyetértetek-e ezzel, és feladat-e, hogy minden szülőt, tanárt és diákot rávegyetek a kiállásra? 

O. J.: Rávenni csak akkor lehet szerintem, ha nem fél 8-tól 8-ig csináljuk akár országos, akár helyi szinten. Ha nem tesszük nyilvánvalóvá, hogy mit jelent, hogy nem tanítunk, akkor nem fog célt érni.  

 Sokan azzal érvelnek, hogy ezért kell fél 8-tól 8-ig csinálni, mert... 

O. J.: …persze, tudom, hogy ne sérüljön a gyerekek érdeke, de a gyerekek érdeke valójában akkor sérül, amikor azt csak fél 8-tól 8-ig csináljuk. Nyilván ez felelősség, mi is bejárunk tanítani, és értem azt is, hogy mi az, ami beviszi a tanárt a tanterembe. Csak azt mondom, hogy csak úgy lehet a valódi helyzetet világosan tudtára adni mindenkinek, ha ezt abbahagyjuk.  

T. K.: A kirúgásunk után az a közösség, amelyhez én tartoztam az iskolánkban, egy 900 emberből álló, traumatizált közösségé vált, ezért megértőbb és empatikusabb vagyok a különféle hozzáállásokkal. Nagyon-nagyon heterogén a tanárok közössége, 130-150 ezer emberről gondolkozunk, nehéz valamiféle egységet teremteni, és ugyanilyen heterogén a szülők és a diákok közössége is. És még azoknak a körében is, akik abszolút egyetértenek a kezdeményezés céljaival, nagyon máshol tartunk. Van, akinek az az első lépés sincsen még meg, vagyis legalább lájkoljon egy erről szóló posztot a Facebookon, és van, aki már túl van a sokadik polgári engedetlenségén.

Nagyon sokféle megfontolás van, és most tényleg nem csak azokról beszélek, akik felismerték, hogy nagy baj van. Látom, hogy mi történt az iskolámban, ahol nagyon aktívan vettünk részt a megmozdulásokban. Amikor minket, ötünket kirúgtak, sőt már előtte is, amikor a figyelmeztető leveleket megkaptuk, hirtelen azzal szembesültek az egyébként nagyon radikális és nagyon sok mindenre kész kollégáim, hogy már nem csak a saját egzisztenciális kérdéseiket kell magukban megválaszolniuk, hanem el kell kezdeniük aggódni azon is, hogy mi lesz az iskolával.

Ha tőlünk eggyel több franciatanárt rúgtak volna ki, akkor a francia kéttannyelvű tagozat bedől. Az is felmerült, hogy mi van, ha tőlünk 20-30 tanárt elbocsátanak, a gyerekeket pedig szétpakolják a szomszéd iskolákba, és ezzel megszűnik az intézményünk. Abszurdnak tűnik, de az is abszurdnak tűnt, hogy ilyen tanárhiány mellett bárkit is eltávolítanak az állásából.

Egy ilyen trauma után megértem, hogy az iskolám dermedt, paralizált állapotba került, és nagyon nehezen találja meg a következő lépést. Minden racionalitást felülmúlnak ezek a szorongások. És most csak azokról beszéltem, akik nagyon tudatosan és aktívan lépnek fel, vannak még, akik még nem tartanak ott és vannak olyanok is, akik szerint minden úgy van jól, ahogy van. Ezt nehéz elképzelni, de biztosan vannak ilyenek is, 150 ezer ember között ez teljesen jól elfér. Szerintem ezek a kérdések ugyanígy a szülőknél és a diákoknál is felmerülnek, akik szintén szörnyen heterogén közösséget alkotnak.

Mindenki elérését nem tartom reális célnak, de egy kritikus tömegét igen, ebbe munkát kell tenni, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy mindenki egyszer csak azt mondja, hogy holnaptól bezárjuk az iskolát. Tök nehéz döntés. Én azt szeretném, hogy ez megtörténjen. 

 Mármint, hogy zárják be az iskolákat.  

T. K.: Igen, ez nagyon hatékony és erőteljes lenne, de eközben megértem azt, hogy miért nem tartunk még itt.

Nagyon sok tanár, diák és szülői szervezet és közösség igyekszik változtatni a helyzeten. Kinek a feladata az, hogy azokhoz a tanárokhoz és szülőkhöz, akik szerint baj van, de nem merik lájkolni a Facebook-posztot vagy nem mernek elmenni egy tüntetésre, kinyúljon és azt mondja, hogy de, muszáj.  

T. K.: Én ezt közös felelősségnek érzem. A Tanítanék évek óta küzd azért, hogy valahogy elérjük a közeli, távoli és még távolabbi kollégáinkat, amivel nagyon sokáig kudarcot vallottunk, de ebben az évben óriásit léptünk előre. Létrejöttek organikusan olyan tanári csoportok, amiket lehet, hogy mi inspiráltunk, de valójában ők szervezték meg magukat. Csodálatos, amikor az iskola megszervezi magát, aztán tankerületen belül elkezdenek egymással kapcsolatot teremteni és közösen gondolkozni, aztán cselekedni. Erre nem volt példa az elmúlt években. Ez egy nagyon erőteljes érzelmi reakció arra, ami a Kölcseyben történt. Amikor látták, hogy a fenyegetéseket beváltják, az olyan felháborodást szült, ami aktivitásba fordult.

A szakszervezeteknek is nagyon nehéz dolguk van, hiszen egy rettenetes törvényi környezetben kell működniük, ráadásul az a történetileg magyarázható helyzet, hogy két szakszervezet van, rombolja a munkavállalók bizalmát. Ezen most már valahogy túl kellene lépni. Közben mindenki külön, a szakszervezetek, a Tanítanék, a most szerveződő pedagógusszervezetek, a szülői szervezetek és a diákszervezetek is szeretnének valamilyen saját identitásba kapaszkodni, ezért nagyon nehéz ezeket hirtelen beterelni egy nagy sztrádára. Ettől még ezek a kis utak egy irányba mennek.

Abban van nagy felelősségük azoknak, akik meghatározzák az irányokat, hogy legyenek egyeztetések, és ne kioltsák, hanem erősítsék egymást ezek az egyfelé haladó akciók. Most az a minimumprogram, hogy egyeztessünk, az együtt csinálható dolgokat együtt csináljuk, a többiben pedig mindenki kibontakoztathassa a saját identitását és a saját különbözőségét, de úgy, hogy ezek erősítsék egymást.  

M. L.: Engem azokban a kritikákban, hogy nincsen egység és sok mindenki nincsen még becsatornázva ebbe a mozgalomba, az dühít fel, hogy épp azok tesznek a legkevesebbet ennek megváltoztatásáért, akik ezeket megfogalmazzák. Egyetértek Katával, a tanárok, diákok és a szülők akarnak valamiféle identitást maguknak, nálunk is pont ez volt a helyzet. Nekünk az lett erre a megoldásunk, hogy legyen koordináció, de legyen mindenkinek saját identitása, ezért neveztük el ezeket az egyes csoportokat bázisoknak, amelyek egy egységes diákfrontot adnak ki. Én ezt a hozzáállást látnám előremutatónak.

Számomra nagy kérdés, hogy amíg nincs meg a kritikus tömeg, addig nem lehet semmilyen változást elérni. A pártpolitikával is azért állunk hadilábon, mert az oktatás nem egyes pártokhoz kötődik, és nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne veszítsünk el senkit miatta.  Lehet, hogy ez túl óvatosnak vagy politikai lavírozásnak tűnik, de szerintem nincs más mód arra, hogy minél többeket bevonjunk. Felvesszük a kapcsolatot azokkal a pártokkal, amelyek szeretnének közösen kidolgozni valamilyen tervet, de ha ebben nincsen benne mindegyik párt, akkor ez úgy jön le, hogy mi ellenzékiek vagyunk, ami nagyon nagy tömeget elrettent. Figyelembe kell venni, hogy nagyon sok olyan ember jön el tüntetni az oktatásért, akik a Fideszre szavaznak.

Lehet-e vagy kell-e politikamentesnek maradni?  

T. K.: Szerintem tényleg arról van szó, hogy az oktatás nemzeti ügy, ez az országunk jövője, tehát egy ideális esetben az oktatás alakítását ki kellene venni a közvetlen pártpolitikai irányítás alól, már csak azért is, mert ez egy óriási rendszer, amiben a legkisebb mozdulat is évekig tart, ez nem kormányzati ciklusokhoz kötődik.

Amit mi, diákok, szülők és pedagógusok csinálunk, az valóban politikacsinálás, hiszen beleszólunk a közös ügyeinkbe. Én azt gondolom, hogy az, amit mi gondolunk az iskolákról vagy az oktatási rendszerről, az nem fér bele a NER kereteibe. Minden ízében ellentmond a Fidesz-kormányok hatalommegtartási koncepciójának, ezért a tiltakozásunk óhatatlanul is rendszerkritikus.

Az általunk megfogalmazott különféle követelések érdemi része valószínűleg egyszerűen összeegyeztethetetlen azzal a hatalmi rendszerrel, amely most Magyarországot irányítja. Egy decentralizált, autonómiára épülő, demokratikus és szabadságon alapuló iskolarendszer nem fér bele a NER-be. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen nagyon komoly alrendszer egész másképpen kezdjen működni, mint az ország egésze.

A követelések közül el lehet érni egyet-kettőt úgy, hogy ezzel a kormánnyal tárgyalunk, például pénzt lehet tőlük kapni, és azt gondolom, kötelességük is pénzt adni, de a tartalmi, strukturális követeléseknek a nagy része nehezen elképzelhető, hogy beleférjen az ő rendszerükbe.

Jelenlegi tudásunk szerint Orbán Viktor vagy a hatalomra kerülésük esetén az ellenzéki pártok lennének csak képesek az oktatási rendszeren mélységeiben változtatni.  

T. K.: A hangsúly azon van, hogy autoriter-e a rendszer, mert ha az ellenzékből, mondjuk, a Mi Hazánk csinálna egy új kormányt, akkor nem bíznék abban, hogy a kormányváltás elhozza az ideális iskolarendszert. Autoriter rendszer helyett demokratikus rendszer kell, ez lehet jobboldali, baloldali, liberális, azokkal lehet egyezséget kötni a jó iskolarendszer kialakításáról.

Ennek az autoriter hozzáállásának kell megváltoznia, vagyis a kormányváltás nem elégséges, egy olyan rendszerbe kell átmennünk, ahol van tárgyalókészség, illetve olyan alapértékek, amiket mindenki tiszteletben tart. Itt visszautalnék a kukásokra, akik egy olyan hatalommal álltak szemben, amely hajlandó volt a párbeszédre.

Mi pedig évek óta egy olyan hatalommal állunk szemben, amely semmiféle párbeszédre nem hajlandó, ez egy nagyon nagy különbség. Olyan hatalmat szeretnék, amelynek lehet ellenzéke, de hajlandó párbeszédet folytatni, és amelynél törvényes eszközökkel kikényszeríthetem a velük ellentétes véleményemet vagy az érdekeim megvalósulását.  

O. J.: Azt mindenki tudja, hogy politika nélkül nem lehet megúszni. A mindenkori ellenzék az, ami a civil akaratot a leginkább tudja támogatni, mert a kormánypárt nem fog maga ellen cselekedni. Pont ezért kell ennek a szakmának ténylegesen semlegesnek lennie, miközben a politikai színtéren kell ezt a meccset megvívni.

Maga az elv és maga a küldetés nem állhat meg akkor, ha majd az autoriterek elmennek, „mert akkor majd biztos jó lesz”, hanem akkor az lesz a dolgunk, hogy folyamatosan kontroll alatt tartsunk mindent, amiért küzdünk. Ez azért fontos, mert nem is olyan régen megvívtunk a demokráciáért is Magyarországon, vagyis megpróbálkoztunk vele. Aztán olyan gyorsan kiszaladt a kezünkből, hogy még fel sem fogtuk, hogy mit jelent. Ezért nagyon ellenszenves, amikor lesarkítják, hogy ez a megmozdulás a bérekről szól, mert pont nem a bérekről szól, hanem azokról a hosszú távú beruházásokról, amelyeket nem lehet négyéves ciklusokra lehet alapozni.

Miskolcon, ahol az Ámbédkár működik, 2019 óta ellenzéki vezetésű önkormányzat van, amely viszont, ha nem is ellenzi aktívan azt, amit csináltok, de mindenesetre nem támogat titeket. Például, amikor az iskola megpróbált tornatermet szerezni, amiben az önkormányzat finoman szólva sem volt partner.  

O. J.: Én az egész mozgalomba azért álltam bele, hogy mindig időben tudjam emlékeztetni a szervezőket arra, hogy ez az a 30 éves hátrány, amit okoztak nekünk. Ez még most friss, most még értjük, mert mi is érintettek vagyunk. Nekem semmi más valódi feladatom nincs, mert tudom, hogy akkor járok el jól, ha azoknak az érdekei is előkerülnek, akiké egyébként soha nem kerülnének elő.

Amikor én méltatlankodom a 30 év hátrányon, és arról beszélek, hogy bennünket elhallgattatnak, akkor az arról szól, hogy ha a színskálán nem felelünk meg, akkor teljesen mindegy, hogy ki van hatalmon.

Ha cigányokról van szó, a cigány gyerekek oktatásáról, lakhatásáról, akármijéről, akkor nagy egység van a politikai pártok között. Ha cigányokról van szó, akkor nincs kormányváltás. 

Éreztek felelősséget azzal kapcsolatban, hogy a nem kormánypárti vezetőket és szavazókat ráébresszétek erre? 

T. K.: Először saját magunkat kell edukálni, és most nem a Tanítanékra gondolok, hanem a tanárok, a diákok és a szülők közösségére, akik most valahogyan és valami miatt összeálltak, hiszen itt is van még helye a tanulásnak. A másik meg, hogy azoknak, akik valóban progresszív módon gondolkodnak és komolyan veszik az inklúziót, olyan pozíciót kell maguknak szerezniük, amellyel kontrollt gyakorolhatnak a döntéshozókra.

Szép, de gyenge próbálkozás volt, amikor a Tanítanék kezdeményezésére a 2018-as választások előtt oktatási minimum létrehozását kezdeményeztük a pártoknál, aminek a preambulumában az is benne volt, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor a program alapján valósítják meg az oktatáspolitikájukat. Tényleg azt gondolom, hogy nem fogjuk megúszni a vitákat akkor sem, ha akármilyen progresszív népek kerülnek is döntéshozó pozícióba, de az egy másik helyzet, ha vitázni lehet és vannak olyan megegyezések, amelyekre mutogathatunk. Jelenleg nincs számonkérhető és vitára hajlandó hatalom.  

O. J.: Nem csak Miskolcról van szó, a legutóbbi önkormányzati választásokon a fővárosi ellenzék sem szerepelt rosszul. Első kézből tudom, hogy volt egy olyan megegyezés, hogy ha a progresszív erők győznek és a főpolgármesteri szinten is győzelem lesz, akkor az lesz az első dolguk, hogy létrehoznak egy esélyegyenlőségi főosztály. Ami azóta sem jött létre.

Hogyan lesz fenntartható a tiltakozás? Azért is kérdezem, mert az egyik félelem, hogy ha valamiféle bérkorrekció megvalósul, akkor már sokkal kevesebbeket fognak érdekelni a rendszerszintű problémák.   

T. K.: Számunkra a legfontosabb és legnagyobb kérdés, hogyan tudjuk fenntartani, esetlegesen növelni a tiltakozást, az abban résztvevők számát, illetve a megmozdulások hatékonyságát. Emelni a tétet, miközben jön a karácsony, vagyis bezárkóznak az emberek a meleg lakásaikba. De olyan gazdasági helyzetben vagyunk, hogy meglehet, nem lesz sok meleg lakás. Az elégedetlenség fennmarad, és jön a sok oktatáson kívüli probléma is, amivel az emberek sokasága fog szembenézni. Ha ezt okosan és érzékenyen csináljuk, akkor ezeket a témákat is be lehet hozni. Ez az általános elégedetlenség segítheti az oktatáspolitikai célok fennmaradását.

Az valóban nagyon súlyos veszély, hogy elkezdenek minket leszalámizni a pénzek csöpögtetésével. Az ígéret, ami elhangzott, annyira felháborító, hogy egyelőre nem kezdte el gyengíteni a mozgalmainkat. Azt hiszem, hogy együtt is és külön is minden csoportosulás azon töri most a fejét, hogyan tovább. Vannak ötleteink, aztán majd meglátjuk.  

M. L.: Szerintem az a kulcsa a mozgalom fenntartásának, hogy sikerül-e minél több problémát behozni és minél többeket bevonni. Szerintem a legtöbbeket az élteti a folytatásban, hogy látják a többi embert. Ha folyamatosan azt látják, hogy sokan vagyunk és nem csökken a tömeg akkor sem, ha rossz idő van vagy ha ígérnek valamit. Az, hogy a keménymagot megtartsuk, nagyon fontos abban, hogy ezt a nagyon kritikus telet átvészelje a mozgalom, utána pedig az lesz a döntő, hogy tudunk-e újat mutatni. Új problémákat, új embereket. 

Mire van a leginkább szükség? Hogyan tudja valaki a legjobban támogatni a tanárokat és a diákokat?  

M. L.: Szerintem a legfontosabb az, hogy soha nem elég csak beszélni és kritikát megfogalmazni, mindig kell tenni is valamit. Nagyon sok e-mail érkezik hozzánk felajánlásokkal – legyen szó akár kommunikációs tréningről vagy egy csomó kockás anyagról –, ezeket nagyon szívesen vesszük akkor is, ha éppen nem tudjuk felhasználni. Nagyon örülünk neki, ha valaki szeretne hozzátenni a mozgalmunkhoz. Ami még fontos, hogy részt is vegyenek a különböző akciókban. A tüntetésekre tényleg bárki ki tud jönni, az akciókba pedig be tud csatlakozni. Tegyék meg ezt, mert fontos. 

T. K.: Én is azt gondolom, hogy rengeteg módon lehet támogatni, onnantól, hogy figyelik a felhívásainkat, és esetleg nem csak elolvassák, hanem el is mondják a szomszédjaiknak, beszélgetnek róluk. Hasznos az is, ha személyes támogatást adnak azoknak, akik éppen akcióban vesznek részt, ami lehet tüntetés, élőlánc, esetleg akkor, amikor egy-egy iskolában beszüntetik az oktatást.

Akár sztrájkról, akár polgári engedetlenségről van is szó, ott vannak a nagyon kitett helyzetben lévő emberek, akik kockázatot vállalnak. Ha odamennek az iskolához és bármilyen módon kifejezik, hogy támogatják őket, például kikötnek egy kockás szalagot a kerítésre, pogácsát visznek vagy támogató üzenetet írnak az aszfaltra, az iszonyatosan sok erőt ad, és segít fenntartani a lendületet. A munkabeszüntetés nagyon nehéz eszköz, nagyon rosszul esik az embernek, hiszen mindenki inkább szeretné végezni a munkáját, és bemenni a diákjaihoz, és nem hat órán keresztül unatkozni a tanáriban. Azon túl, hogy nem kap érte fizetést, megfenyegetik és benne van a pakliban, hogy elbocsátják. Ehhez kell a támogatás, ami nagyon sokat jelent.  

O. J.: Én is azt gondolom, hogy a pénzfelajánlást megelőzi, hogy mindenki tudatosítsa magában, hogy köze van a közoktatáshoz. A személyes jelenlét a közügyekben fontos, és attól, hogy valakinek nincs gimnazista gyereke, és már ő maga sem gimnazista és nem is tanár, attól még érinti. Mindig azon gondolkodjunk, hogyan érint minket, és ne azon, hogyan nem.

Az ALAP az Amnesty Magyarország magazinja. Azoknak szól, akiket érdekelnek a jövőnket meghatározó folyamatok. Az első szám a közös alapszükségleteinkről szól, a szerzők között többek között Tamás Gáspár Miklóst, Ferge Zsuzsát, Kovách Imrét, Uitz Renátát és Steiner Kristófot találjuk. Rendeld meg!

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.