Feladjuk – mondhatták volna a Közel-keleti Műszaki Egyetem (METU) hallgatói 2019-ben.
Minden okuk meglett volna arra, hogy így döntsenek. Az abban az év májusában szervezett Pride felvonulásukat rendőrök szakították félbe, akik könnygázgránátokat dobtak rájuk, megverték őket, többüket pedig le is tartóztatták.
Ezek a diákok, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy egy elfogadóbb közösségért vonultak aznap, egy kétéves jogi procedúrával néztek szembe. És habár a végén – a nemzetközi figyelemnek és kampányoknak hála – szabadok lettek, talán senki nem hibáztatta volna őket, ha azt mondják: elég volt, ennek semmi értelme, nem csinálom tovább.
Ez a fajta apátia olyasmi, aminek a terjedése – főleg az elmúlt több mint egy évtized történéseinek tükrében – veszélyesen felgyorsulni látszik a magyar társadalomban.
A változások hiánya, és az emiatti lemondásba süppedés félelmetesen nagy teret tud elhódítani az emberek lelkéből, és még azokat is megkörnyékezi néha, akik a legelszántabban küzdenek a saját morális értékeikért. Márpedig semmi nem fenyegetőbb annál, mint amikor valami, amiért azt hisszük, a végsőkig kiállunk majd, egyszer csak jelentését veszti.
Éppen ezért fontos, hogy legyenek előttünk példák, amik megmutatják, hogy tudunk felállni még a legmélyebb csalódottságból is.
A METU-sok története pontosan ilyen példa. A hallgatók 2011 óta szerveznek Pride-okat, de az évek során számtalanszor úgy tűnhetett, szélmalomharcot vívnak. 2017-ben például az egyetemnek otthont adó török főváros, Ankara vezetése az országban bevezetett rendkívüli állapotra hivatkozva általánosan betiltott minden LMBTQ témában megrendezett eseményt. Habár a tiltást 2019-ben feloldották, az ekkor megrendezett METU Pride mégis erőszakba fulladt.
Feladjuk – mondhatták volna ekkor a demonstráció szervezői.
De nem mondták. Mi több, megcsinálták újból. A három évvel ezelőtti verés, tiltás és fenyegetés emlékét félretéve megint felálltak azért, ami fontos volt nekik, és egy hete ismét megtartották a kampuszon a Pride-ot.
A lejátszódó forgatókönyv nem csak nekik volt ismerős, de egy kicsit talán nekünk is az lehet. Az eseményt, ugyanúgy ahogy 19-ben, most is megtiltotta az egyetem Recep Tayyip Erdoğan török elnök által kinevezett rektora; megint volt könnygáz, rendőri brutalitás, letartóztatás.
És habár a vádlottakat ezúttal szinte az esemény után rögtön el is engedték, miközben a történéseket követtem, akaratlanul is eltűnődtem azon, tulajdonképpen mekkora az átvitt értelemben vett távolság Ankara és Budapest között.
Miért kell foglalkozunk magyarként azzal, mi történik - vagy nem történik - egy török egyetemen? Miért fontos, hogy - különösen most, hogy nálunk is beköszöntött a Pride hónap - megtaláljuk a szolidaritásunkat másokkal? Hol húzódnak a hasonlóságaink párhuzamai? Mennyire lehet azt mondani, hogy az idei METU szlogenje, a #hatirla (#emlékezz) igazából egy másik #freeszfe?
Habár a két megmozdulás közé nem tehető egyenlőségjel – mint ahogy nem tehető a török és a magyar jogállami helyzet közé sem – az egyetemi autonómia erős párhuzamba állítja a két országot. Amikor 2016-ban sikertelen puccskísérletet hajtottak végre az Erdoğan kormány ellen, az akadémiai és egyetemi szabadság tere drasztikusan beszűkült: egyetemeket zártak be, professzorokat és diákokat rúgtak ki, tartóztattak le.
A bevezetett rendkívüli állapot nem csak arra hatalmazta fel a kormányt, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amit maga a rendkívüli állapot nem indokolt – például az LMBTQ események betiltását Ankarában -, de arra is, hogy elfogadjanak egy rendeletet, ami felhatalmazza a török elnököt arra, hogy ő jelölje ki az egyetemek rektorait.
Miközben kijelenthető, hogy a magyarországi felsőoktatásban a hatalom kevésbé agresszívan kezdett terjeszkedni, az tagadhatatlan, hogy az egyetemi autonómia az elmúlt két évben soha nem látott gyorsasággal zsugorodott.
Mindez olyan mérföldkövek mentén történt, amelyek hasonlóak a törökországi eseményekhez. Tudjuk, hogyan használta a kormány 2020-ban a koronavírus-járvány miatt bevezetett szükségállapotot arra, hogy nyolc magyar egyetem alapítványi kiszervezéséről terelje el a figyelmet. Az ezeknek az alapítványoknak az élére kerülő kuratóriumok pedig – amelyek tagjai között számos a kormányhoz közel álló politikus vagy üzletember kapott helyet – adott esetben beleszólhatnak a rektorok kiválasztásának a folyamatába.
Hogy ez egészen pontosan milyen hosszútávú veszélyeket hordoz a magyar felsőoktatásra nézve, arról több átfogó elemzés is született már a médiában. A törökországi történésekkel vont párhuzam ugyan semmiképpen sem fest pozitív jövőképet; és mégis, a legnagyobb hasonlóság köztünk és köztük alapvetően igenis pozitív.
Amikor az SZFE-sek és a velük szolidaritást vállalók egy világjárvánnyal dacolva felvonultak 2020 őszén, a logójuk szimbolikussá, a mozgalmuk pedig ösztönzővé vált, ami rengeteg embert vonzott, képviselt, és bátorított - nem csak itthon, hanem szerte más országokban is. Az ilyen fajta bátorság kitartó és eltántoríthatatlan – és sokáig nyomot hagy az emberek szívében, még akkor is, ha úgy tűnhet, a végeredményen nem változtat.
Az SZFE ma alapítványi fenntartással működő egyetem, ugyanúgy, mint az elsőként modellt váltó Corvinus vagy a listára később felkerülő nagy Budapesten kívüli egyetemek, mint a pécsi vagy a debreceni.
A tüntetések a fenntartóváltást ugyan nem akadályozták meg, tettek azonban valamit, ami talán még ennél is fontosabb: megmutatták, hogy az egyetemi szabadság – mint ahogyan a nagy értékek általában – az egyes emberekben él, és képes eget-földet megrengetni, még akkor is, ha társadalmi szinten megpróbálják eltörölni.
Ezért nem adták fel itthon az SZFE-sek, vagy a sztrájkoló pedagógusok, Törökországban pedig a METU-sok, még akkor sem, amikor úgy tűnt, hogy az egésznek semmi értelme – még akkor sem, amikor az út végén nem várt más cél, csak tiltás, megtorlás és erőszak.
Az egyik legfontosabb lecke tehát, amit a METU török diákjai most, majdnem két évvel a #freeszfe után újból megtaníthatnak nekünk, az, hogy ha azért menetelünk, amiben hiszünk és amit fontosnak tartunk, akkor igazából nincs köztünk akkora távolság, nem számít, hogy honnan jövünk, milyen a bőrszínünk vagy a szexuális orientációnk: mind emberek vagyunk, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy kiálljanak a jogaikért.
Úgyhogy amikor a hatalom legközelebb megpróbál majd elnyomni minket, igazából egyetlen kérdés marad csak, amit fel kell tennünk magunknak.
Feladjuk?
A METU Pride megtartására felszólító petíciónkat több mint ezren írták alá. Köszönjük mindenkinek, aki kifejezte a szolidaritását a török diákok felé. Ha te is szeretnél értesülni a legfrissebb nemzetközi ügyekkel kapcsolatos petícióinkról, csatlakozz a Sürgős Akció Hálózatunkhoz, és emeld fel velünk együtt a hangod a jogsértések ellen.