Az oktatási mozgalmak felerősödése óta egyre gyakrabban használt szó a szolidaritás. Ezt hallani a tüntetéseken elhangzó beszédekben, elemzésekben és sajtóbeszámolókban. Ezt látni azoknak az embereknek az arcán, akik szeptember óta rendszeresen felvonulnak a tanárok és/vagy diákok által szervezett megmozdulásokon vagy megjelennek az olyan, a szociális törvény módosítása ellen tiltakozó akciókon, mint a november 22-i Kossuth téri flashmob. Az emberek ereje a csalódottságukkal együtt nő. Kezdenek rájönni, hogy a problémák átlépték a politika által hazugságokból köréjük emelt töltés peremét; ez már nem pártpreferenciáról szól, ez mindenkit érint. Ideje tehát harcolni egymásért.
Aláöltöző, póló, vastag pulcsi egy, kettő – számolok magamban a szekrény előtt állva, némán kalkulálva azon ruhadarabjaim számát, amelyek egy téli hidegben tartott felvonuláson is megállják a helyüket. Október 23-án megtanultam a leckét: kesztyűben is úgy éreztem, lefagy a megafont tartó kezem. Akkor egy idős házaspár lépett oda hozzám – mintha tényleg világított volna a sárga mellényemen az Amnesty gyertya. A külföldiek tudnak erről – kérdezte a hölgy, és a színpadra mutogatott, ahol akkor már javában zajlottak a beszédek. Tudniuk kell – tette hozzá a férje. Tudniuk kell, hogy ebben az országban is harcolnak az emberek azért, amiben hisznek. Tudniuk kell, hogy ez az ország nem egyenlő Orbán Viktorral.
Magával sodornak az emlékek, legalulról kihúzok egy pólót, rám borul a szekrény fél tartalma. Akkor legszívesebben magamhoz öleltem volna ezt a házaspárt, azóta azonban csak az jut eszembe, miért nem tettem föl én is nekik egy egyébként teljesen evidens kérdést.
Miért – mi talán tudunk a külföldiekről?
Mióta az Amnesty Magyarország nemzetközi szolidaritási akcióit és ügyeit koordinálom, szinte minden nap ezzel a kérdéssel ébredek, és mindig ugyanaz a válaszom saját magamnak is – nem eleget.
Szenegál, Banglades, Kuba, Oroszország, Sri Lanka, Zimbabwe, Marokkó – csak néhány olyan ország, ahol jelenleg is ugyanúgy kiállnak az emberek az elnyomás, a gazdasági- és megélhetési válság, az elhallgattatás és a háború ellen, mint ahogy mi tesszük itthon.
És mégis, ha nem kapja fel őket a sajtó, ha általunk kevésbé ismert helyeken történnek, ha elnyomja őket a zaj, akkor nem sikerült megértenünk igazán a szolidaritás lényegét.
Újra átfut a fejemen az októberben nekem feltett kérdés: a külföldiek tudnak erről? Ezúttal nem az idős hölgyet látom magam előtt, hanem egy 2x2 méteres iráni magánzárkában fogvatartott, csontsoványra fogyott férfit, aki lehet, hogy ugyanezt kérdezi a cellaajtótól azokban az órákban, amikor úgy érzi, a körülötte lévő falak a levegőt is kiszorítják a tüdejéből. Egyetlen bűne, hogy tüntetett, és ezért már évek óta börtönben van, számtalanszor megkínozták, két testvérét letartóztatták, a harmadik testvére pedig halott, őt titokban végezték ki a börtönben.
A férfi és a története is valódi. Vahidnak hívják, és még azelőtt tartóztatták le, hogy Mahsza Aminit agyonverték volna az erkölcsrendészek, és az iráni polgárok bátorságának és kiállásának híre futótűzként kezdett volna terjedni a világsajtóban. Azelőtt egy átlagos férfi volt, aki szeretett a családjával lenni, szabadidejében pedig költészetet és filozófiát olvasott. Aztán kártyavárként összeomlott az élete, mert felszólalt a politikai elnyomás és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Sajnos van ilyen – sokan, akiknek eddig elmeséltem Vahid történetét, ezt mondták nekem. Legyintettek. Irán. Ott sajnos van ilyen, nem meglepő, hiszen ott nincs… jogállam. Nincs mit tenni.
Sírás fojtogat, a szekrényajtónak támasztom a fejem. Vajon meddig még, míg a nyugati országok egy nap rólunk is ezt mondják majd. Magyarország… hát ott... úgy sincs mit tenni.
Bár nyilván a közelében sem vagyunk annak a szenvedésnek, amin ez az iráni férfi keresztül ment és megy, az üzenet egyértelmű: az elfeledett egyének világában élünk egyre inkább, és ezen csak úgy változtathatunk, ha azt a gyertyányi fényt, amit magunkban – vagy akár egy láthatósági mellényre nyomott logón – hordunk, megosztjuk egymással. Ezt hívják úgy, hogy emberség. Ezt hívják úgy, hogy szolidaritás.
Vahid Afkari története mindössze egy abból a kilenc esetből, amelyekkel idén az Amnesty Magyarországnál a globális Levélíró Maraton kampány keretében foglalkozunk. A kampány lényege, hogy olyan durva jogsértést elszenvedett emberek történeteivel foglalkozunk, amelyek a média, és így a legtöbb ember figyelmét elkerülnék. Akciókat szervezünk, standolunk, aláírásokat gyűjtünk és szolidaritási leveleket írunk az érintetteknek.
A Levélíró Maraton a világ legnagyobb emberi jogi kampánya, amihez bárki bármikor csatlakozhat. Arra bíztatjuk a követőinket, a támogatóinkat, és mindenkit, aki szolidaritást vállal ezeknek a jogsértéseknek az áldozataival, hogy vegyenek részt a kampányban. Írjanak alá egy- vagy több petíciót, készítsenek szolidaritási levelet vagy rajzot, és küldjék el nekünk, hogy aztán tovább küldhessük az érintetteknek, és terjesszék a kampány hírét, hogy minél többen mutathassuk meg ezeknek az erőszakkal elhallgatatott embereknek: nincsenek egyedül.
Az idei esetek közt Vahid mellett szolidaritást vállalhatunk egy egyedülálló édesanyával, három női vezetővel, két művésszel, két transz aktivistával, egy marokkói tiltakozó mozgalom vezetőjével, egy hongkongi emberi jogi ügyvéddel és egy bangladesi aktivistával is. Ezeket az embereket nem csak az Amnesty értük szóló globális kampánya kapcsolja össze: többségüket azért tartóztatták le, mert éltek a békés gyülekezéshez-, és szabad véleménynyilvánításhoz való jogaikkal.
Állok a szekrény előtt, lobog bennem az a pici láng, nem érzem azt, hogy akár Marokkó, akár Zimbabwe, vagy akár Kuba olyan messze lenne. Ha ezek az emberek, akikért december elejétől január közepéig a Levélíró Maraton alatt kampányolni fogok, másnap ott sétálnának velem együtt a tanárainkért kiálló tömegben a Kossuth tér felé, kicsit sem furcsállnám; az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A tanáraink sztrájkjogának törvényi felszámolásával jelenleg talán semmi és senki máshoz nem tudunk jobban kapcsolódni, mint azokhoz, akiket tüntetéseken való részvétel miatt érnek retorziók, éljenek bármelyik távoli országban is.
Igaza van mindenkinek, aki szerint a szolidaritás a kulcs: átérezni és megélni az egymásért való kiállás erejét.
A mi szolidaritásunk most az egyre fagyosabb téli hónapokban kezdett csak igazán virágozni. Ne hagyjuk elhervadni. Gondozzuk és őrizzük úgy, hogy mindenkivel összeköthessen minket, hogy ne legyen kérdés, más országokban is tudnak-e a küzdelmeinkről.