Amikor még az ELTE Társadalomtudományi Karára jártam, a fejlődéspolitika professzorunk egy előadás elején feltett egy trükkös kérdést: fejlődő vagy fejlett országnak tartjuk-e a hazánkat.
A csoporttársaim többségének nem okozott különösebb nehézséget válaszolni, én viszont elgondolkodtam. Azt felelni, hogy Magyarország fejlődő ország, nem tűnt sem igaznak, sem kifejezetten tudatosnak.
Tisztában voltam vele, hogy jó néhány csoporttársam érkezett olyan országból, ahol az embereknek sokkal komolyabb társadalmi problémákkal kell szembenézniük, mert mélyebb a szegénység, beágyazottabb a korrupció vagy előrehaladottabbak a klímaválság okozta károk. Ahogy azt is tudtam, hogy azok az eszmék, amiket én fejben a fejlettséghez kapcsolok - független bíróságok, szabad sajtó vagy egy felelős, jól működő szociális háló - ezeken a helyeken inkább kiváltságok, mintsem egy jogállami rendszer magától értetődő elemei.
Ugyanakkor valamiért az a választ sem tartottam helyesnek, hogy Magyarország fejlett ország. Mivel a kérdés így teljesen sarokba szorított, azt csináltam, ami abban a percben a legbölcsebbnek tűnt: bekapcsoltam a laptopomon a repülőgép üzemmódot, és utána húsz percig úgy tettem, mintha elment volna a net.
Azóta két év telt el, és ha most megint ott ülnék azon az előadáson, ugyanúgy bizonytalan lennék, mit feleljek. A különbség csak annyi, hogy most már nem kapcsolnám ki magam az eseményekből.
Az elmúlt évek során ugyanis nem csak azzal kerültem közelebb a csoporttársaimhoz, hogy barátok lettünk, de azzal is, hogy kezdtem megérteni: a magyar társadalom is egyre többet vív meg azokból a harcokból, amelyekről néha talán hajlamosak vagyunk azt hinni, csak az úgynevezett “fejlődő országokban” léteznek.
A sajtószabadság fennmaradása pontosan egy ilyen harc, ami különösen releváns a számunkra is. Amikor arról olvasok, hogyan tartóztattak le egy újságírót Tunéziában kizárólag azért, mert egy online portálon nyilatkozott az ország elnökéről, nem csak azért érzem közel magamhoz az ügyet mert két nagyon kedves ismerősöm is ott született. De azért is, mert tudom, mit jelent támogatni és értékelni egy számos nehézséggel szembenéző független sajtót.
A párhuzam, természetesen itt sem lehet teljesen pontos: Tunézia egy távoli ország Afrika csücskében, és nehéz belegondolni, hogy azok a drasztikus autoriter lépések, amiket a rendszer bírálói ellen ott elkövetnek, egyszer csak átszelik a tengert, és gyökeret vernek egy EU-s országban.
És mégis: vannak dolgok, amik még nagyon távolról nézve is kísértetiesen ismerősnek tűnhetnek.
Éppen ezért kell, hogy legyen bennünk szolidaritás, tenni akarás és kötődés a más nemzetiségűekhez: hogy felismerjük, mikor válik - akár itthon is - kiváltsággá az, aminek mindenhol alapvetőnek kellene lennie. Tunéziában mindez nem csak a sajtószabadságot, hanem a kulcsfontosságú emberi jogokat is érinti.
A letartóztatott újságíró, Salah Attia egy háromgyermekes családapa és egy arab nyelvű hírportál alapítója, aki gyakran ad interjút politikai elemzőként Tunéziával kapcsolatos témákban. Június 10-én az Al Jazeera vendége volt, ahol azt nyilatkozta, hogy a hadsereg megtagadott egy elnöki utasítást.
Attia szerint Saied elnök parancsba adta, hogy zárják be a Tunéziai Általános Munkásszakszervezet (UGTT) központi irodáját, ezt azonban a hadsereg elutasította. Egy nappal később már katonai elfogatóparancs volt az újságíró ellen, letartóztatták és egy katonai létesítménybe vitték, ahol a forrásairól és a nyilatkozata indíttatásairól faggatták.
Salah Attia ellen - több vádat is emeltek. Ilyen például “az emberek egymás elleni fegyverkezésre való felbujtása, valamint rendbontás, gyilkosság és fosztogatás okozása Tunézia területén", közhivatalnokok bizonyítékok nélküli megvádolása törvénytelen cselekményekkel, és a hadsereg becsmérlése. Ha elítélik, Attiára akár halálbüntetés is várhat. Írd alá a petíciót, hogy az újságíró szabadon hazatérhessen a családjához, és folytathassa a munkáját:
A tunéziai hatóságok eljárása Attia ügyében többszörösen is jogellenes: sérti a vélemény- és szólásszabadsághoz való jogot, illetve az újságírók forrásaik védelméhez való jogát. Az, hogy Attia ellen egy katonai bíróság vizsgálóbírója indított eljárást, annak ellenére, hogy a férfi nem a hadsereg tagja, az igazságos bírósági tárgyaláshoz való jog tekintetében is elfogadhatatlan.
Habár a katonai igazságszolgáltatás csak a hadsereggel kapcsolatos ügyekben indíthatna eljárásokat, Tunéziában egyre gyakrabban állítanak civileket, újságírókat, sőt, még parlamenti tagokat is ilyen bíróságok elé. Ezek a törvényszékek nem függetlenek, hiszen a bírók megválasztásával kapcsolatban a végleges döntést az elnök, Kais Saied hozza meg, aki egyben a hadsereg feletti közvetlen hatalmat is gyakorolja.
Saied 2019-ben lett az ország vezetője, de 2021 nyara óta - kihasználva a világjárvány miatt bevezetett rendkívüli állapotot - rendeletekkel kormányoz és az államigazgatás jelentős részét a közvetlen irányítása alá vonta. Hatalma még tovább nőhet, ha egy július 25-ére tervezett népszavazáson az ország elfogadja a nemrégiben előterjesztetett új alkotmányt. Ennek értelmében a bírók kinevezése és elbocsátása is közvetlen elnöki döntéssel történne és bárkit törvényesen állíthatnának katonai bíróságok elé.
A tunéziai sajtó helyzete Saied elnök hatalmának erősödésével párhuzamosan romlik. Salah Attia esete csak egy azok közül, amelyek megmutatják, milyen megtorlás vár a rendszerrel kritikus hangokra. Tavaly július 26-án a rendőrség például razziát tartott az Al Jazeera fővárosban, Tuniszban található irodájában, ahol elvették az újságírók telefonjait és kulcsait.
Néhány hónappal később, októberben a hatóságok összesen három médiumot - két televíziót és egy rádiót - zárattak be. Az egyik televízió, a Zitouna TV egy műsorvezetőjét, illetve egy korábban az adásban megszólaló politikust le is tartóztatták, mert kritizálták Saied elnököt.
Igaz, nekünk magyaroknak nincsenek letartóztatott újságíróink vagy katonai bíróságok előtt felelősségre vont aktivistáink és civiljeink; volt viszont Népszabadságunk, Origónk, Indexünk, és ami talán különösen fontos – volt (van?) Pegasusunk.
Most egy éve, hogy tudjuk: Magyarországon több mint 300 ember - újságírók, jogvédők, ellenzéki politikusok, ügyvédek - került egy izraeli kémfegyver célpontjába.
A Pegasus egyéves születésnapja pedig nem csak arra emlékeztet bennünket, hogy bárki lehet áldozat, hanem arra is, hogy a jogaink védelme mindannyiunk közös felelőssége. Egy olyan küzdelem, amelyet nem adhatunk fel, sem Magyarországon, sem Tunéziában.
A Pegasus Project az Amnesty International és egy nemzetközi oknyomozócsapat, a Forbidden Stories együttműködéséből született tényfeltáró program volt 2021 nyarán. Miután fény derült rá, hogy egy izraeli cég, az NSO Group kiberfegyverét, a Pegasus szoftvert több ország is arra használta, hogy újságírók, civilek, politikusok telefonjairól gyűjtsenek adatokat, nemzetközi felháborodás tört ki. A Pegasus ügy a kibertérben való biztonság kérdését is kiemelten fontossá tette. Ha többet szeretnél tudni arról, mit tehetsz a saját online biztonságodért, és mindez milyen kapcsolatban áll az emberi jogaiddal, akkor végezd el erről szóló e-learning kurzusunkat az Amnesty Akadémián:
Egyre kevésbé hiszek a fejlett és fejlődő országok közötti felosztásban - azt hiszem, ezt válaszolnám, ha most ismét azon a két évvel ezelőtti előadáson ülnék. Sokkal jobban szeretem azt a gondolatot, hogy minden államnak van jó és rossz oldalai, a jó hír pedig, hogy folyamatosan dolgozhatunk azért, hogy a jó oldal legyen a hangsúlyosabb. Nem csak a saját hazánkban, hanem bárhol a világon.
Ha neked is fontos a nemzetközi szolidaritás és segítségnyújtás, csatlakozz a Sürgős Akció Hálózatunkhoz, és segíts elsőként a bajbajutottaknak: