- Oksana Pokalchuk 2016-ban lett az Amnesty International
ukrajnai irodájának igazgatója.
- Még ebben az évben jelent meg egy a Human Rights
Watchcsal közös kutatás, amely bemutatta, hogy az ukrán biztonsági erők és az
oroszok támogatta szeparatisták is titkos börtönökben tartanak fogva civileket,
hogy aztán kicseréljék őket egymással. A jelentés megjelenése után Oksana és munkatársai az
ukrán kormány célkeresztjében találták magukat.
- Fél évvel később egy helyszíni
kutatásra épülő átfogó jelentésben számolt be az Amnesty arról, hogy az orosz
hatóságok hogyan nyomják el a krími tatárokat.
- Oksana Pokalchuk és munkatársai az elmúlt években elsősorban az LMBTI emberek, romák és nők elleni elkövetett erőszakkal és bűncselekményekkel foglalkoztak, éppen a kijevi önkormányzattal közös nőnapi rendezvényre készültek, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát.
- Oksana vasárnap menekült el Kijevből, és pár napot Budapesten töltött, itt beszélgettem vele.
Beszélgettünk egy kicsit az interjú előtt, és azt mondtad, hogy sok szempontból a Majdan nélkül nem lehet megérteni napjaink Ukrajnáját. Hogy érted ezt?
A Majdan egy hatalmas lépés volt Ukrajnának, a dolgok lassan javulni kezdtek. Az emberi jogok területén korábban csak főleg elszórt helyi kezdeményezések voltak, Majdan után viszont fokozatosan az önkormányzatok és a politika is nyitottabbá és együttműködőbbé vált.
A Majdan azt az érzést adta, hogy mi, ukránok egyek vagyunk. Vannak erősségeink, meg tudjuk magunkat szervezni, és változásokat tudunk elérni a politikában. A korábbi, még inkább a szovjet jellemzőket hordozó rendszerrel a Majdan számolt le. Ez volt az a pillanat, amikor az emberek rájöttek, hogy saját kezükbe kell venni a sorsukat, és elkezdtek például önkéntes munkát végezni a nekik fontos ügyekben.
Arra számítasz, hogy a mostani orosz agressziónak is hasonló hatása lesz Ukrajnára, mint a Majdannak?
Nem tudom, hogy a tőlünk nyugatabbra élő emberek ezt tudják-e, de elképesztő az, ahogy az ukrán társadalom megszervezi önmagát. Egészen lenyűgöző. A lőszerek kiosztásától kezdve a vízellátásig, az élelmezéstől és a gyógyszerek szétosztásán át a menedékhelyek biztosításáig az emberek megszervezik magukat. Telegram és Viber csoportokban jelentkeznek az emberek, ha segítség kell nekik vagy éppen segíteni tudnak másoknak. Mesélek egy jellemző esetet.
Három napja egy 86 éves, súlyos mentális betegséggel rendelkező idős nőt kellett kihozni Kijevből. Mivel nem tud egyedül járni, nem tudta elhagyni a lakását, Kijevből pedig még egészséges embereknek is iszonyú nehéz most eljönni. Ezt a nő kellett az ostromlott városból az ország nyugati részén lévő Csernyivcibe eljuttatni. Két nap és rengeteg szervezés kellett hozzá, de totál ismeretlen emberek megoldották, szerdán délután kettőre ott volt. Egy ember elment érte, egy másik kivitte a vonatállomásra kocsival, egy harmadik pedig feltette a vonatra. Vonatok ugyan vannak, de nincs menetrend, totál kiszámíthatatlan az egész, ebben az esetben sem volt közvetlen vonat Csernyivcibe, csak 200 kilométerre onnan, de szerencsére találtunk valakit, aki befogadta az éjszakára. És ezek totál ismeretlen emberek, akik tudják, hogy egyik nap ők segítek, másnap már neki segítenek. Így működik most Ukrajna. Mindenki megteszi, amit tud.
Több százezer ember nem hajlandó elhagyni Ukrajnát, mert tenni akar valamit a hazájáért. 2014-ben a forradalom főleg a Majdan térre koncentrálódott, most egész Ukrajna áll harcban. A mai Ukrajna 1991-ben született meg, de 2014-ben, a Majdanon vált önálló felnőtté.
Mit gondolsz a kormány intézkedéseiről? Mennyire tudnak segíteni az embereknek?
Minden tőlük telhetőt megtesznek. Egy héttel ezelőtt még hevesen kritizáltam a hatóságokat, amiért nincs elég menedékhely a családon belüli erőszak áldozatainak, most azt látom, hogy minden állami intézmény napi 24 órában azon van, hogy segítsen, kiváló együttműködésben a helyi vállalkozásokkal és önkéntesekkel. Egy csomó parlamenti képviselői, akiket személyesen ismerek, a külföldről érkező segélyszállítmányokat koordinálja. Nem egy védett helyen vannak, ugyanolyan munkát végeznek, mint bárki más.
Vasárnap menekültél el Kijevből. Volt olyan dilemmád, hogy inkább maradnod kellene?
A munkatársaim közül páron maradtak. Vannak barátaim, akik önkéntes alakulatokban ezekben a percekben is Kijevet védik fegyverrel. Vannak, akik tiszta ruhával és élelemmel segítik őket, megint mások azt igyekeznek megakadályozni, hogy az oroszok elérhetetlenné tegyék azokat a weboldalakat, amelyeket az önkéntesek használnak.
Nagyon nehéz döntés eljönni, a legtöbben nem is akarnak. Bűnösnek érzed magad, mert a szomszédaid, a barátaid, a családod ott van. Árulónak érzed magad. Én is csak azért jöttem el, mert ha az oroszok elfoglalják Kijevet, én is közvetlen célpont lettem volna, miután az Amnesty feltárta az orosz hatóságok által a Krím-félszigeten elkövetett jogsértéseket. Tudtam, hogy célpont vagyok.De persze folyamatosan azokra a munkatársaimra és barátaimra gondolok, akik úgy döntöttek, hogy maradnak. Maradnak, mert dokumentálni akarják az orosz hadsereg által elkövetett jogsértéseket és háborús bűncselekményeket. Ez iszonyú fontos, mert egy éve múlva már szinte lehetetlen lesz bizonyítékokat találni.
De sok olyan embert is ismerek, aki boldogan otthagyná Kijevet,
de nem tudja, mert az időseknek és a gyerekeknek kell a hely a vonatokon. Ha 20
és 60 közötti vagy, nincs elsőbbséged, ami rendben is van, de nagyon sokan
akarnak elmenekülni, mert rengeteg embernek pusztították el az otthonát.
Mit gondolsz, mi az orosz megszállás valódi célja?
Putyin nagyon egyértelmű volt: birodalmat akar. Az, hogy ezt megkapja-e, persze függ attól, hogy a nemzetközi szankciók mennyire lesznek sikeresek vagy a körülötte lévő oligarchák mennyire tudják befolyásolni. Hiszem, hogy egész Ukrajna elfoglalása a célja, de szerintem Moldova is veszélyben van.
El sem tudom képzelni, hogy mi járhat a fejében. Még ha el is foglal mindent, az ukránok ebbe sosem fognak belenyugodni, rengeteg orosz fog meghalni a harcokban. Ez nem olyan, mint a jóval kisebb Krím, hogy odateszel pár katonát, akik képesek fenntartani az orosz uralmat. Ukrajna hatalmas, tele nagyon mérges emberekkel, akiknek családtagjai haltak meg, az otthonát lebombázták és az életét tönkre tették.
Elégedett vagy azzal, ahogy a nemzetközi közösség reagál az orosz megszállásra?
Értem, hogy miért nem tehetnek többet. Sokan várták Ukrajnában, hogy talán majd egy másik ország katonákat küld, de persze értem, hogy az országok attól félnek, hogy a helyzet talán még rosszabb lenne akkor. Muszáj megpróbálnunk valahogy elérni, hogy ez a katasztrófa a lehető legkevesebb kárral járjon, mindent meg kell tennünk, hogy az emberek túléljék.
Ukránként persze abszolút megértem, hogy az emberek több katonát akarnak, hogy megvédjék őket, mert Putyin nem tartja be a szabályokat, és azt tesz, amit akar. Fogalmam sincs, hogy Putyin mit gondol, de olyan dolgokat állít és olyan dolgokban hisz, amelyek nem valóságosak. Számítok az EU-ra és remélem, hogy az uniós szakértők tudják, hogy melyik szankciónak milyen hatása lesz és ennek a tudatában döntenek róluk.
Nagyon sokat jelentenek az olyan lépések is, amikor kivonulnak az ENSZ diplomaták Lavrov (Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter) beszédéről, amikor az országok lezárják a légtereiket az orosz gépek előtt vagy amikor nem üzletelnek többet az orosz cégekkel. Szóval részben abszolút megértem azokat, akik szeretnék, hogy katonákat küldjenek Ukrajnába, de azokat is értem, akik nem merik megkockáztatni, hogy még nagyobb lesz a baj.
Mire lenne azonnal szükség?
Amire azonnal szükség lenne, azok a golyóálló mellények és sisakok. Ezek most a legfontosabbak a civileknek és mindenkinek. És persze a humanitárius segélyek, mert rengeteg a menekült. Ez egy humanitárius katasztrófa, és annak is csak a kezdete.El tudtad képzelni, hogy valaha menekült leszel?
Még egy héttel ezelőtt sem tudtam volna elképzelni, hogy elvesztem az otthonomat, a kapcsolatomat a családommal és nem leszek képes visszatérni a városomba. Tudok róla beszélni, de nem hiszem el. Itt ülünk most Magyarországon, és úgy érzem magam, mint egy normális látogatáson, ami után majd hazamegyek Kijevbe.
A tested sokkal gyorsabb, mint az agyad. Van, aki küzd, van, aki sokkos állapotban van, és van, aki menekül. De senki sem fogta még fel, hogy mi történik velünk. Egy héttel ezelőtt még egy olyan országban éltem és dolgoztam, ahol, ha nagyon lassan is, de számos területen javult a helyzet. Szoros munkakapcsolatom van a helyi hatóságokkal, úton voltunk az Isztambuli Egyezmény ratifikációja felé, normális életünk volt. Persze sokkolt minket, amikor Putyin elismerte a Donyecket és Luganszkot, de senki sem gondolta, hogy idáig jutunk. Nem volt valóság. Most sem érzem valóságosnak.
Egy hete még a kijevi önkormányzattal közösen azt terveztük, hogy tartunk egy nagy nőnapi eseményt március 8-án, mert Kijev akart lenni az első város, ami felkarolja a nemek közötti egyenlőség ügyét. Vettem egy gyönyörű ruhát és egy pink kabátot erre az alkalomra, és most jöttem rá, hogy talán soha nem vehetem fel.
Gondolsz arra, hogy milyen lesz, ha egyszer hazamehetsz?
Persze, rengeteget. Imádom a munkámat, de az országom romokban. A házak, a vasúti állomások, az utak, minden. Csak arra tudok gondolni, hogy amikor hazamegyek, seprűt akarok fogni és takarítani akarom az utcát, amiben a házam áll. Meg akarom tisztítani a háború mocskától. Utcákat akarok takarítani, ablakokat akarok mosni, vissza akarom szerezni azt a normális életet, amit egy őrült ellopott tőlünk.
Pár napja vagy Magyarországon. Hogyan tovább?
Ha lesz rá lehetőségem akkor szeretnék a önkéntesként a lengyel-ukrán határon dolgozni, beszélek négy nyelven, relatíve fiatal vagyok és többé-kevésbé egészséges, sokat tudnék dolgozni. Bűntudatom van, hogy én itt vagyok, egy csomó ember pedig ott szenved. Valahogy segíteni akarok, nem ülhetek tétlen, amikor az országom romokban van.
Szerinted hogyan tudunk a legtöbbet segíteni Magyarországról?
Nagyon hálás vagyok a magyaroknak a szolidaritásukért, és minden támogatásért, amit tőletek kapunk. Ezek iszonyú fontos dolgok. Ha egy dolgot mégis kérhetnék: legyetek egy kicsit barátságosabbak. Mondok egy személyes példát.
Hétfő hajnali négy körül értünk át Magyarországra, és egy határ menti szállodában aludtunk. Totál ki voltunk merülve. Senki sem mondta el és sehova nem volt kiírva, hogy tíz órakor már ki kell jelentkeznünk, így tízkor egy elég agresszív ember dörömbölt az ajtón, hogy azonnal mennünk kell. Iszonyú fáradt voltam, kellett pár perc, mire felfogtam, hogy mi történik. Szóval már az nagyon sokat segítene, ha az ilyen praktikus infókat a magyaron kívül más nyelven is kiírnátok.
Az Ukrajnából érkező emberek totál elveszettek most, sokkal lassabban fogunk fel dolgokat, mint normális esetben. Legyetek türelmesek és kedvesek, nem arról van szó, hogy rosszak vagy hülyék lennénk, csak még sokkos állapotban vagyunk.